Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - HIZSNYAI ZOLTÁN: Ne szellents, ha pimasz az öngyilkos
Ne szellents, ha pimasz az öngyilkos Talán a kelleténél kicsit később léptem közbe. Az illető már elrugaszkodott, s éppen a luiborgó vízár felé való röptében érte az én utolsó szalmaszálnak szánt aggályoskodásom. — Uram, pardon. Ön ugyebár vízbefulladással akar véget vetni az életének ... — szóltam, miközben sötétkék alapon fehér pettyes pillangómat megigazítva, kiléptem egy közeli galagonyabokorból. — Ám, megbocsáson, ha szabad megállapítanom, a módszer túlontúl faragatlan, barbár és fantáziaszegény — folytattam már az érveléssel, mely a kiút reményének utolsó pislákoló gyertyalángját volt hivatott föllobban tani az életunt ismeretlenben, s inkognitómat teljesen felfedve, kifogástalan vonalvezetésű délutáni sétálóruhámban határozottan a vízpartra léptem. — Uram, higgye el, ez a halálnem nem méltó önhöz — érveltem tovább, amikor is az öngyilkos úr nyakára kötözött testes terméskő nagyot csobbanva lassan elmerült. — Kérem, uram, ne vegye rossz néven a kellemetlenkedésemet, mely éppen egy ilyen mélyen személyes és bensőséges tevékenysége közben éri, másrészt én is joggal érezhetem sértőnek azt a közönyt, mely az ön részéről — a ténylegesen fönnforgó rendkívüli körülmények közepette bár — szerény személyemmel szemben kétségtelenül megnyilvánul — próbáltam a korrektség és a tolerancia medrében tartani, de egyszersmind félreérthetetlenül a tudomására hozni a semmivel sem magyarázható és általam rendkívül sértőnek érzett ignoráció keltette jogos fölháborodásomat. Ám az illető úr fittyet hányva a bölcs, de erélyes szavakra, a nyakába kötött terméskőt követve, ekkor maga is a vízbe csobbant. Az ilyen fokú pimasz rátartiság mindig kihozza a sodrából XTii.Z/v5Í> x/VJ. X
