Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - TIBOR ŽILKA: A komikum és (irodalmi) formái
TIBOR ŽILKA lehetnek. Nevetséges például, hogy Göring Hitlert egy személyben "zseniális államférfinak" és "művésznek" minősítette, Ugyanúgy nevetségesek Hitler "ar- tikulálatlan" nyilatkozatai. De térjünk vissza a művészethez: az általános iskola tanulója szániára a komikum forrásai lehetnek Hviezdoslav költeményei is, ha a pedagógus nem tudja megfelelő módon megmagyarázni az értelmüket, illetve ha nem hívja fel a diák figyelmét az adott kor szellemére. Úgy látszik, hogy az emberiség, de legalábbis a fejlett része, fokozatosan el akarja vetni a világ, a realitás, a polgártársak iránti tiszteletlen magatartást. A posztmodernizmus filozófiája egyre inkább előnyben részesíti Pavol Strauss, a csak niost teljes mértékben felfedezett szlovák író aforizmái értelmében vett ironikus életszemléletet (ezen a területen az igazi személyiségeknek meg kell érniük a nyolcvanadik életévüket, hogy kivárják a méltó elismerést): "Az irónia a szomorúság önvédelme"; "az irónia okozta fáradtság a komolyság". S önkéntelenül felidéződik bennünk még egy aforizma: "Szuperlatívuszokban csak jóindulatú szamarak és farizeusok beszélnek" (Pavol Strauss). A posztmodem kultúra ugyanis szerfölött irodalomellenes, és elegendő megértést, érzéket tanúsít a nü- anszok iránt, egyúttal megszabadul a mű és az alkotó egyedülállóságának és megisniételhetetlenségének fémjelétől. A posztmodem irodalom új irányzata inkább a tekintélyek parodizálását célozza, a szövegekben az ún. radikális iróniát alkalmazza, de a pastiche-t, persziflázst, travesztiát és a paradoxont is. Ennek ellenére a posztmodernizmus csak részben jelenti a modernizmus tagadását, inkább annak továbbfejlesztése, modifikált folytatása. Ez vonatkozik a nevettetés, a gúny kultúrájára, az ún. radikális irónia és paródia alkalmazására is, ám a szó klasszikus értelmében vett szatíra — legalábbis a fejlett társadalomban — mégiscsak háttérbe vonult. A modernizmustól a posztmodernizmus felé való eltolódást főleg az ún. radikális irónia fokozott előfordulása jellemzi minden lehetséges szövegben, beleértve az intermedialitás elve alapján megformált művészi szövegeket is. Abból a tényből kell kiindulni, hogy a szavak iróniáján kívül létezik a szöveg iróniája is, de a szöveggel kapcsolatban inkább paródiáról, travesztiáról, szatíráról szokás beszélni. Habár a paródia és az irónia nem azonos fogalmak, a paródia irónia nélkül szinte elképzelhetetlen. Napjainkban az írók gyakran felhasználnak már meglevő témákát és ötleteket, a kommunikáció szempontjából a hangsúly a REALITÁS és MŰ viszonyára, az 1-ES SZÖVEG és 2-ES SZÖVEG viszonyára tolódik át (a posztniodernisták műveiben gyakran előfordulnak más szövegek elemei). A posztmodern irányzat alapvető jegyeihez tartozik az intertextualitás, J. Derrida graniniatológiája (tudományos elmélete) értelmében az új irodalmi műben mindig ott vannak a nyomai niás irodalmi műveknek vagy nem irodalmi jellegű (közigazgatási, politikai, szakmai, publicisztikai) szövegeknek. És éppen ez az intertextualitás — a szövegek közti viszony — teszi lehetővé a paródia, a persziflázs, a pastiche és a travesztia elemeinek fokozott mértékű felhasználását, de mindezek a felsorolt kategóriák aligha létezhetnének és érhetnének el kommunikációs hatást irónia nélkül. Az irónia elsődlegesen a nyelv, a beszéd szintjén keletkezik, és nyelvi-stilisz- tikai eszköz; jelrendszeri és szintaktikai szempontból közvetett megnevezés, a jelentés, az értelem eltolása az ellenkező pólus felé. Az irónia alapelve a "nem hasonlólag" (a különbözőség), ez szélsőséges kontraszt a hasonlósággal szemben, a metaforának valamiféle szélsőséges esete. Míg a paródiában a honioníniia
