Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - TIBOR ŽILKA: A komikum és (irodalmi) formái
A komikum és (irodalmi) formái A humorral és a szatírával foglalkozó elméleti munkák rendszerint ezek szemléletének sajátos látószögét, különleges kommunikációs szempontját és perspektívaközpontját emelik ki, amelyből a komikus közlés kibontakozik. Ámde a komikum egyúttal térbeli és időbeli kritériumok függvénye is, a humorban a nemzeti sajátosságoknak is döntő szerepük van — más az angol, más a francia s megint más az olasz humor. Vegyük most szemügyre a cseh humort! A cseh anekdotákban vagy viccekben senki senkit nem akar becsapni, és nem akar túljárni mások eszén, az élcelődő rendszerint azonosul a gúny tárgyával (célpontjával), és inkább az ambivalenciát és a szuperlojalitást domborítja ki. A cseh humor tárgya a részletre, a látszólag jelentéktelen jelenségekre, apró eseményekre irányulás. Hašek Svejkjéből vett példán: az elmegyógyintézetben folytatott vizsgálat során az orvos arra utasítja Svejket, tegyen öt lépést előre és ötöt hátra, ő azonban tíz lépést tesz; amikor megkérdezik tőle, miért, azt feleli: "Nekem egy pár lépés igazán nem számít." A komikum itt a határérték túllépéséből, a további lépések hozzáadásából adódik, az engedelmesség és a szuperlojalitás túlexponálásból indul ki egy olyan környezetben, amely nagy súlyt fektet a pontosságra. A komikum azonban nemcsak térhez, hanem időhöz is kötődik; történelmi kategória is, amely szorosan összefügg a kultúra s annak a befogadónak a típusával, akinek a művet szánták, illetve aki azt befogadja és feldolgozza. A szerzőt és a befogadót mindig meghatározza a kultúra típusa is, amelyet időkoordináták határolnak körül. Ismeretes, hogy a kultúra reneszánsz típusának jellemzője az egyetemesség, s ezért a nevettetés kultúrája teljes értékű érvényesülést talált benne, azaz nem szorult és nem is szorulhatott az esztétikai folyamatok perifériájára. Úgy létezett és működött, mint a társadalmi jelenségek és különféle jellegű szövegek függeléke, toldaléka vagy kommentárja, de nem tagadta azok létezését, nem úgy keletkezett, mint annak az éles ellentéte, amit nevetség tárgyává tett, parodizált vagy ironizált. Csakis ezzel lehet magyarázni a miatyánk és egyéb szent szövegek (imák, zsoltárok) paródiáinak keletkezését; a gúny csak ugyanannak a világ- szemléletnek egy másik (más) formáját képviselte, része és nem ellentéte volt egy azonos koncepciónak és életfilozófiának. A középkori gúny nem volt támadó, nem akarta tárgyát megsemmisíteni, sem hitelét rontani. Békés együttélésben létezett a komolysággal, s ezért idegen volt tőle a cinizmus vagy akár a szarkazmus mint a búálat legélesebb formája. Éppen az ún. sacrae parodiae (szent paródiák) bizonyítják, hogy ezek nem a mi értelmezésünk szerinti paródiák (Lichačov-Pančenko: Srních staré Rusi, Praha 1984) — A gúny a régi Oroszországban). Rabelais (Gargantua és Pantagmel) vagy Rotterdami Erazmus (A balgaság dicsérete) mai értelmezése a szatíra és annak funkciójára vonatkozó mai nézeteket visz az értékelésbe. TIBOR ŽILKA
