Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - HAJDÚ ISTVÁN: Lucifer a kávéházban
Lucifer a kávéházban Nézte a most már alaposan szétmaszatolt képet. Szomszédja a kérdések közben majd széttépte a képet. O jobbról balra fordította a fejét, kereste a megfelelő látszöget Egy idő után meg is találta bal felől, talán harminc fokos szögben, mint egy szürke gerle. A kérdésözönt elraktározta memóriájában, de nem válaszolt. A vizuális élmény többet ért minden válasznál. Pedig... Újra kirajzolódott benne egy kép, lelki szemei élesítettek, akár a felvevőgép lencséje. Voltak a képen személyek is. Valakik. Valaki azt mondta, nekil nekul nakal halemuh. Valaki azt mondta, szörnyű. Valaki azt mondta, be szép. Valaki azt mondta, cseng a fülem. Valaki azt mondta, sok-sok kalcium. Valaki azt mondta, nem megmondtam. Valaki azt mondta, mindenki mondott valamit. Motyogó, szürke látcsövek. Szürke állomások. Szürke szemaforok, szürke kenyér. Szürke fotel, könyvek, ollók. Szürke galambok. Szürke fák, szürke emberek. Szürke fogak, csattogó állkapcsok. Szürke könyvek, szürke nemi szervek. Szürke éjszakák. Szürke csillagok. Szürke angyalok, szürke istenek. Szürke Bagdad, New York, Leningrad. Szürke Harlem. Szürke négerek. És párbeszéd: — Mondja már meg nekem, ki is ön valójában? Ön... — Egy szürke írógép csattogása vagyok az éjszakában, egy szürke tintafolt, egy el nem kezdett mondat vagyok szürke papíron, egy tollat rázogató kéz, zavaros képzettársítás, egy papírt gyűrögető jobb-bal kéz, egy szürke szempár, le nem írt gondolat, egy el nem mondott vers, egy hiányos kézirat, elégetett könyv, Hoffmann Undinja, egy Stalker, egy kitörölt adat. Egy i, egy k, egy sz vagyok, egy hazugság, egy fikció, nyolcvan küogramm, egy betűk nélküli felület, valakinek a mknikrije, egy: AÁÁAAÁÁAÁÁAÁAÁÁAÁ ordítás — ordította, miközben szomszédja ki- düllesztette szemét, a kép kiesett a kezéből, és a mosolygós pincémő megigazította kínjában a haját. Lehajolt, a képe, mondta, és a Kérdező ölébe rakta. — Ön, ön — hebegte az —, menjünk. — Nem, én maradok,én az idők végezetéig itt fogok ülni, még akkor is, amikor már maga aggastyánként fogja várni a buszokat, szemüveget visel az olvasáshoz, nagyothall, térdei remegnek, a protézisét pohárba rakja, bottal jár, asztmás lesz, testét betegségek gyötrik, nem tudja visszatartani vizeletét, nem jön álom a szemére, kihull a haja, gyerekei halálát kívánják, zsörtölődő lesz, cukrosbácsi, kuk- koló, szenilis lesz, az elmúlásra emlékeztet. — Szörnyű, mint egy spiritiszta... — Nem, megijedt? — Szóval, de... Félek a botránytól, azt hittem, kidobnak. — Az egész életünk egy nagy botrány. Haladunk botránytól botrányig, axiómától axiómáig. Ennek is megvan a maga szépsége. Az élet egy botrányprogram. Tudja, hogy zombik vagyunk? Ez a kép itt egy zombi alkotás. — Élő halott? — Gondoljunk csak jobban bele. — Szétfolyik, akár egy rothadó test. — Megkapta a patináját, mint ember a ráncait. így szép, ahogy kialakította magát. Ez nem a véletlen műve. Ez a racionalitás őrülete, az eshetőség győzelme. — Maga most itt... Gúnyolódik velem?
