Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
KONTEXTUS letéteményesei és egyúttal betartásuk őrzői, biztosítékai a nyelvszabályozás különféle színterei, illetve eszközei: a nyelvtanok, szótárak, helyesírási szabályzatok, nyelvhelyességi útmutatók stb." (1988a:244). A kodifikáció és a norma kérdésével kapcsolatban érdemes még idézni Hau- senblasnak az 1959-ben tartott pécsi nyelvművelő konferencián elhangzott felszólalásából: “A kodifikáció nem más, mint a norma felismerése, rögzítése és törvényessé tétele mérvadó kézikönyvekben, nyelvtanokban, szótárakban stb. Egyszersmind arra szolgál, hogy a normát, amely a részletekben nem ritkán ingadozik, egységesíteni segítse. A kodifikáció a valóságos normát jól vagy elégtelenül tükrözheti. Míg a normában szakadatlanul változások állnak elő, a kodifikáció rendszerint csak bizonyos késéssel, nagyobb időszakokban változik. Ezért szigorúan meg kell különböztetni a két fogalmat egymástól." (1960:248—49) 3.2. A szlovákiai magyar nyelvművelés — amint láttuk — a normának a szűk értelmezését tette magáévá, s nem vette tudomásul, hogy a szlovákiai magyar nyelv- változatkban már csak a beszélők jó részének kétnyelvűsége folytán is törvényszerűen más normarendszer érvényesül, mint a magyarországiakban. Pedig az ennél árnyaltabb és korszerűbb felfogással nemcsak a prágai iskola nyelvészeinek és későbbi követőiknek munkáiban találkozhattak, hanem egy szlovákiai magyar nyelvtudóséban is, a tragikus sorsú Arany A. Lászlóéban. Arany szániára már több mint egy fél évszázaddal ezelőtt természetes volt, hogy a kétnyelvű nyelvváltozatokban a két nyelv normarendszerének egyes elemeiből új norma jön létre, amely mindkettőtől eltér (1939—40:47). (A kontaktusváltozatokban érvényesülő normákra 1. még Haugen 1972:117; Kontra 1989:209, 211; 1990:95) Ani még az így kialakult regionális, szlovákiai magyar normán túl is minden kisebb közösségnek megvannak az illető közösség tagjai számára kötelező nyelv- használati szabályai. Ez a tény a dialektológiában közhelynek számít, nyelvművelésünk mégsem igen számolt vele. Nyelvművelésünk szűk normafelfogásából következik, hogy a szlovákiai maygar nyelvváltozatok sajátosságait a lehető legteljesebb mértékben normán kívül helyezte. A standard magyar nyelvváltozattól egyetlen esetben ismert el — mintegy kodifikált — bizonyos eltérést. Mayer Judit erről a következőket írja: "Vannak [...] sajátos — többnyire közéleti, közigazgatási fogalmak, amelyek megnevezésében az illetékes hatóságok ragaszkodnak az úgynevezett regisztrált formához (ilyen például a nemzeti bizottság — a národný výbor szlovák elnevezés pontos megfelelője —, amelyet Magyarországon városi vagy községi tanácsnak hívnak), más fogalmak nevét azonban semmi okunk szó szerint lefordítani a szlovák vagy a cseh nyelvből." (1989:152) Ám — amint látjuk — még ez az engedmény seni nyelvi-nyelvészeti meggondolásokon alapszik, hanem hatósági kényszer következménye. Nem az a baj persze, hogy a szlovakizniusok többségét nyelvművelésünk a standard magyar normán kívül helyezte, hanem az, hogy más norma létével — és főképpen lét- jogosultságával — nem is számolt. Denie László e tekintetben néni ennyire szigorú. 1970-ben megjelent könyvében
