Irodalmi Szemle, 1993

1993/3 - DOKUMENTUM - E.FEHÉR PÁL: Három tételben Mandelstamról

DOKUMENTUM

E. FEHÉR PÁL

Három tételben Mandelstamról

"Nem börtönre születtem..."

Kortársunk? Százkét éve született és talán ötvenöt esztendeje halott. Ez a "talán" nem filológiai fontoskodás, hanem annak a jelzése, hogy pontosan nem tudható, mikor és miként pusztult el valamelyik Vlagyivosztok melletti lágerben: egyesek szerint előbb cukorért olvasta fel verseit rabtársainak, mert egyéb táplálékot nem vett magához, félvén: megmérgezik. Az idő szigorú rendje szerint tehát nem tekinthető kortársunknak, még akkor sem, ha műveinek reneszánsza igazából most következett el: az utóbbi másfél évtizedben csupán magyarul három verseskönyve s legutóbb egy esszégyűjteménye látott napvilágot.

Kortársa volt-e valakinek egyáltalán? A kérdés kiváltképpen azért jogosult, mivel pályája derekán írta le: "Nem voltam én soha kortársa senkinek sem, /e tisztesség nem kenyerem. / Valahány névrokon — mind elviselhetetlen, /nem én vagyok az: idegen." (Lator László fordítása) Ekkortájt pedig az orosz költészetben aligha volt nagyobb divat, mint fennen hirdetni és vállalni a kortárs létet, ami egyszerre volt politikai állásfoglalás a forradalom mellett és vállalása a költészet legkülönbözőbb — úgymond — korszerű irányzatainak. Kortárs volt például Majakovszkij és kortárs volt Jeszenyin. Mandelstam azonban messzibb korokban érezte magát igazán otthon. Pedig nem szerette a magányt. Már a hatalom által elrendelt magányban, második voronyezsi száműzetése idején így kiáltott kétségbeesve: "Gödörben élek, szakállas sötétben, / csúszkálva a jeges csaphoz megyek. / Fúldoklom, fagyott levegő az étkem. / Hideglelős varjak keringenek. // Halkan utánuk jajdulok, és dermedt / ököllel egy doboz falát verem: / — Olvasót! Orvost! Embert! / A szálkás lépcsőn váltson szót velem!" (Rab Zsuzsa fordítása)

Pedig voltak olvasói, igazán értő olvasói, noha verseit nem adták ki, s őt magát a hivatalos irodalmi életből kiszorították. Kéziratait azonban nemcsak Anna Ahmatova, vagy a kritikus Viktor Sklovszkij, vagy Ilja Ehrenburg becsülte (s helyét a század irodalmi élvonalában jelölte ki), hanem Borisz Paszternak is, aki pedig egyébként más irányokat részesített előnyben. S az a Nyikolaj Buharin, akinek világnézetét hatalmas távolságok választották el Mandelstamétól, a költő letartóztatásakor (1934-ben) Sztálin segítségét kérte, aki viszont Paszternakot hívta fel telefonon, s e közbenjárások eredményeként Mandelstam — az akkori idők normáihoz képest — igazán enyhe büntetést kapott: háromesztendei száműzetést.

Azt megelőzően azonban már a polgárháború idején lecsukták egyszer, ezúttal a fehér tisztek, Vrangel katonái. S amikor magánzárkába került, az ajtót verve