Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - VÍTĚZSLAV NEZVAL: Az ötvenedik ballada
Az ötvenegyedik ballada A saját síromról Ha majd a testem elmerül, s a halál, mely még messze koslat torkon kap s megráz emberül, karikába lmjt s megropogtat, ha majd játszmámban sakk-mattot kap a Nagy Mestertől a szivem, életemért ne alkudozzak — Koldus vagyok, de senki nem. Ha majd szememre szender ül, s testem árvácskák közé roskad, ha majd a törvény teljesül s akár egy férget eltaposnak, lelkem ne nyomja súlya rossznak. Múljak ki hársfák hűsiben, s búcsút mindennek könnyen mondjak — Koldus vagyok, de senki nem. El veled, iszony, zúg, hévül futómű-szívem, s csikoroghat bár, de nem áll le, fut, repül, ne késsen le se jót, se rosszat. Hol mg cseh hegyek silbakolnak, a Snézka áll, s a Ŕíp pihen, ölként fogad be a föld holnap — Koldus vagyok, de senki nem. Ajánlás Szerepeim nehezek voltak, s én birkóztam velük hiven. Jó s rossz vagyok, akár e korszak, embernek csöpp, de senki nem. Fordította TŐZSÉR ÁRPÁD
