Irodalmi Szemle, 1993

1993/2 - INTERJÚ BEKE GYÖRGGYEL: „Zárkózzon föl a nyugati kultúra hozzánk!”

INTERJÚ BEKE GYÖRGGYEL diák-tisztségviselőkkel, szigorú bentlakási renddel, bizonyos fokú önigazgatással (a felügyelő tanár nem szólt bele semmibe). A nagy diákok irányították a kicsiket, néha-néha jól el is fenekelték őket, de ez mind hozzátartozott. Belső rend volt. Ebben a kollégiumban 1942-43 körül megjelennek a magyar népi írók. Lege­lőször Móricz Zsigmond járt nálunk '41-ben. Ezt azóta többször megírtam, nagy élmény volt számomra. Veres Péter is járt nálunk, Süika is, Mécs László, a ka­tolikus papköltő. Attól, hogy mi református kollégium voltunk, még a katolikus papköltő nyugodtan jöhetett, nagy szeretettel fogadtuk. A Mikó Kollégiumban sohasem volt felekezeti civakodás. A népi írók, majd Szabó Dezső és Németh László könyvei (A minőség forradalma vagy az Egész látóhatár) kézről kézre jártak, ezek alakították ki a mi tudatunkat, nagyon fiatalon. Mi '43-ban magától értetődő módon már a földreformról vitatkoztunk. Nyilván a népi írók hatására a ma­gyarországi latifundiumokat akartuk felosztani, mert a Székelyföldön nagybirtok lényegében nem volt. A magyar nemzeti sorskérdések is foglalkoztattak. A nem­zetben gondolkodtató irodalom kétségtelenül hatott valamennyiünkre. Minden­kire annyira, amennyire fogékony volt a közösségi ügyek iránt. Mondhatom, hogy a Mikó Kollégiumban sokkal inkább otthon voltak a népi írók, mint jó néhány más székelyföldi iskolában. Ennek köszönhető, hogy '44-ben, az oroszok bejövetelekor ez a rnikós gárda hamar bekapcsolódott a demokráciába. A jel­szavak ugyanúgy hangzottak, mint ahogy a könyvemkben olvastuk, tehát föl­dosztás, demokrácia, a népszolgálat. Nevek sorát tudnám említeni, akik ma is, és a régebbi korszakban is tisztességgel szolgálták Erdélyben a magyar ügyet. Domokos Gézától kezdődően Vékás Domokosig, aki kolozsvári főkonzul volt, Havadtői Sándor, aki most Amerikában pap, ő szobafőnököm is volt. A többi kollégiumok számarányához viszonyítva sokkal többen voltunk jelen a sajtóban, a művelődésben, az irodalomban, a közéletben az elmúlt negyvenöt esztendőben Erdélyben és részmt Magyarországon is. Azt mondod, hogy csendes gyerekkorom volt. Nézd, én azért nem úgy em­lékszem. Kétségtelenül soha nem történt meg, hogy ne lett volna vacsora vagy ebéd az asztalunkon. A szüleim gondoskodtak rólunk, meg hát az a nyolc hektár föld gabonát, kenyeret biztosított. De szellemi nyomorban nőttünk fel. Már kis­korban megszoktuk a kisebbrendűséget, a kisebbségi életet. Rendkívül nyomasz­tóan hat a családra, hogy az apám máról-holnapra élt. Tönkrementek a szövetkezetek, tönkrement a Temesváry-féle szeszgyár. A választások idején már 10-12 éves gyerekként átéreztük, hogy mennyi gyalázatot követtek el a magyar­sággal a románok, a román pártok. Megalázott a román csendőr, a román jegyző. A székely faluban minden vezető tisztséget a románok töltöttek be, akik érez­tették, hogy ők az urak. Természetesen, mi egyetlen kiutat láttunk, hogyha Erdély megint Magyarországhoz kerül, és megszűnik az embertelen kisebbségi állapot. Ez mélységesen rányomta bélyegét a lelkületűnkre. Tehát nem úgy képzelhető el a mi vidéki középosztálybeli magyar sorsmik, mint egy keszthelyié, vagy egy sopronié vagy egy budapestié. Nekik soha nem voltak ilyen gondjaik. Legföljebb az, hogy a második világháborús orosz átvonulást hogyan ússzák meg. Nekünk az állandó kisebbségi sorsot nagyon fiatal korban meg kellett élnünk. Nem be­szélve arról, hogy amikor 1938-ban bekerültem a gimnáziumba, a felvételi vizsgát román tanárok előtt kellett letemiem. A magyar gimnáziumba úgy felvételiztünk,

Next

/
Thumbnails
Contents