Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - STOFKO TAMÁS: Egy csésze tea története
Egy csésze tea története Gábor lefelé ballagott a macskaköves Mihály utcán, tekintetét egyenesen a szembejövőkre szegezve. Ha valaki hosszabb ideig figyelmesebben nézte volna az arcát, észrevehette volna, hogy pillantásában sem a kíváncsiságnak, sem az érdeklődésnek nem látszik semmi nyoma. Arca és homloka úgy vette körbe a szemében tátongó szürke közönyt, mint ahogy a Mihály kapu boltíve hajolt keresztül afölött az üres térség fölött, amely az átjárót képezte. Bár úgy tűnt, mintha a falaknak semmi közük sem lenne magához az átjáróhoz, mintha csak véletlenül fognák körül ezt az üres teret, pedig valójában együtt alkották a kaput. A fejében kavargó gondolatok megbénították agya egyéb munkáját, nem küldhet parancsot a nyak megfeszült izmainak: ellazulni vagy másfelé fordulni, ahol valami "érdekeset" is láthatna, ami aztán visszatükröződhetne a szemében is, tekintetét érdeklődő pillantások ruhájába öltöztethetné, bár a járókelők már Gábor sértően közönyös tekintetében, még a rajtuk keresztül a semmibe néző pillantásaiban is egy őket szemérmetlenül fürkésző embert véltek fölfedezni. A szembejövők sokféleképpen reagáltak. Vagy nagy hirtelen, vagy titokban végigpillantottak magukon: vajon mit nézhet ez rajtam? Biztosan elszakadt valahol a ruhám... Néhányan a hajukat igazították meg egy-egy gyors mozdulattal, mások idegesen elfordították a fejüket, a nyakláncukat morzsolgatták, a szemüvegükhöz kaptak, vagy közelebb húzták magukhoz a partnerüket, óva őt az "ominózus" tekintettől, amelybe a személyükre irányuló érdeklődést valójában csak ők képzelték bele. Hasonló képzelgés lehetett mindez, mint mikor egy társaságban úgy érezzük, hogy a legkevesebbet beszélő ember áll a legközelebb hozzánk, bár lehet, nézeteink valójában éppen ellentétesek. Ilyenkor a másik fölött való hatalom vagy a birtoklás vágya munkál bennünk, s ilyeneket képzelünk a szűkszavú ismeretlenről: igen, egyedül ő az, akiben megbízhatom, egyedül ő ért velem egyet... ő tudja, hol az igazság. Sőt olykor még a szerelem lángja sem önmagától lobban fel, hanem valósággal fellobbantjuk magunkban az Ismeretlenért. Aztán az idő múlásával eljön egy pillanat, amikor egyetlen mozdulatával vagy furcsa (addig számunkra idegen) hanglejtésével kiábrándít berniünket azokból a már-már katedrálissá épített képzelgéseikből, melyeknek valódi lényéhez nincs semmi közük. S míg ennek a katedrálisnak az utolsó építőköve is a porba nem hull, belső világunk egyszerre megbomlott rendjét átjáija a csalódás keserű érzése. Ez úgy történik velünk, akár egy rozsdafolttal megfertőzött fémdarabbal, mely oly hevesen lép reakcióba a számára addig ismeretlen oxigénatommal, hogy végül ez vezet szétbomlásához. Unlak! Érted, unlak!, hallotta magában újra a szavakat, miként egy elszakadt STOFKO TAMÁS
