Irodalmi Szemle, 1993

1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - LACZA TIHAMÉR: Irodalom és közönség

35 éves az Irodalmi Szemle

személy szerint is. Ezért döntöttem úgy, hogy ezzel a hozzászólással egészítem ki az itt elhangzott s elsősorban az irodalom esztétikai problémáit elemző-boncolgató előadásokat.

Őszintén be kell vallanom, az effajta szociológiai vizsgálódások tudományos módszereit nem ismerem különösebben, de talán éppen ezért sikerül majd úgy megközelítenem a témát, hogy mondanivalóm senkit se hagyjon közömbösen, sőt akár vitára is ösztönözzön. Már most jelzem: többnyire lehangoló és nyugtalanító dolgokról kell beszámolnom, noha vitathatatlan, hogy számos ellenkező előjelű tapasztalatom is akad.

Egy magyarországi kutatócsoport vagy két és fél évvel ezelőtt egy három országra kiterjesztett, de végredményben csupán regionális jellegű olvasásszociológiai összehasonlító vizsgálatot végzett, amelynek során egyebek között főiskolai hallgatók olvasáskultúráját és olvasási szokásait tanulmányozták. A felmérés ránk nézve meglehetősen hízelgő képet mutatott, a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar nemzetiségű diákjai az átlagosnál jobb eredményt értek el. Nagyra tartom a nemes szándékot, s talán sok vonatkozásban hasznosak is lesznek a Gereben Ferenc vezette csoport megállapításai, tanulmányukat olvasva mégis az volt a benyomásom, hogy az általuk rajzolt kép a valóságnál kissé szebbre sikeredett. Emellett volt a felmérésnek egy további fogyatékossága is: a szerzők nem elemezték külön, hogyan viszonyulnak a fiatalok a szlovákiai magyar szépirodalomhoz és általában a hazai írásbeliségünkhöz.

Az alábbiakban ez utóbbi fogyatékosságot korrigálandó, próbálok meg néhány ide vonatkozó szempontot felvetni.

Vizsgálódásunknak mindjárt az elején le kell szögeznünk: az elmúlt negyven év nagy történelmi kataklizmái után még ma, 1993, őszén sincs a szlovákiai magyarságnak olyan jól behatárolható értelmiségi rétege, amely irodalmunknak (s általában a szépirodalomnak) állandó olvasója, íróinknak pedig ösztönző szellemi társa lehetAz oktatás az elmúlt évtizedekben mindinkább a reáltudományokat állította a középpontba, a humán kultúra, s benne az irodalom is csak afféle mostohagyerek lett. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem hallottak az iskolában a kultúra legnagyobb alkotásairól. Sokáig nem oktatták a művészet- és zenetörténet alapjait sem, s az irodalomtörténet is csak olyan foghíjasán, hogy annak alapján legföljebb neveket jegyezhetett meg a diák, de nem láthatta a folyamatokat és az összefüggéseket. Az, iskola — és ezt nehéz szívvel kell megállapítanom —, még ma sem nevel igazán a valódi esztétikai értékek befogadására és megteremtésére. A diákok az órákon hallanak ugyan sok mindenről, egy-egy irodalmi alkotás vagy műfaj elemzésénél talán még hosszabban is elidőznek, de ez korántsem elegendő, és hatása többnyire nem is bizonyul tartósnak.