Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - TŐZSÉR ÁRPÁD: Hatásesztétika és műtranszcendencia
35 éves az Irodalmi Szemle ben, de ugyanakkor megkönnyebbülve regisztrálja, hogy Kulcsár Szabó prezenciájá- ban ő is szerepel. Vagyis: Kulcsár Szabó irodalomtörténeti szintézisének rendkívüli súlyát, jelentőségét azok is elismerik, akik szóban elutasítják. A könyv megjelenésének ezek a kísérőjelenségei azt jelzik, hogy Kulcsár Szabó Ernő a mérkőzés első menetét megnyerte: könyve fontos irodalmi esemény lett, s ami a legfontosabb: az írók számára lett fontos, Kulcsár Szabó véleményére fokozottan odafigyelünk. A második menet persze még hátravan, s majd abban derül ki, hogy ez az új magyar irodalomtörténet kitölti-e a neki megelőlegezett aureolát vagy sem. Mire célzok? Arra, hogy Kulcsár Szabó Ernő — a korábbi tanulmányai direkt módon is tanúsítják ezt — irodalomtörténészként is Wolfgang Iser hatásesztétikáját veszi alapul, mondván, hogy a műalkotás jelentése „szöveg és olvasó differenciált interakciójában mindig különféleképpen realizálódik ”, de mikor konkrét műveket minősít, mintha megfeledkezne a jelentésrealizálódásnak erről a pluralizmusáról, s (kiindulópontjának ellentmondó magabiztossággal, sőt megfellebbezhetetlenséggel) csak a saját „in- terakcióját” veszi mérvadónak. Ilyen szempontból persze kicsit problematikus maga a kiindulópont is, hisz ha nem szögezzük le eleve, hogy a szöveg és olvasó interakciójában milyen olvasóra gondolunk, akkor a „hatásesztétika” (amit egyébként én lényegében lelkesen elfogadok, s néhány írásomban már alkalmazni próbáltam) nagyon könnyen válhat akár a legalantasabb ízlés kiszolgálójává is. Tárgyunk vonatkozásában ezért Wolfgang Iser definíciójánál sokkal pontosabbnak és főleg értékszempontúbbnak érzem a cseh F. X. Šalda egy régebbi ide applikálható véleményét az irodalmi mű életképességéről. Eszerint a mű „azzal bizonyítja be életképességét, hogy egy sor új mű születésének lesz az ösztönzője. Olyan új művek születésének, amelyek aztán becsülettel megvédik jogukat az élethez s napfényhez. ” Az „olvasó” a hatásesztétika vonatkozásában tehát nem lehet akárki, hanem — a folyamatban szinte csak médiumszerepet játszó szerzőt kikapcsolva ezt is mondhatnánk — csak az újabb mű, amely úgy „olvassa” az archeművet, hogy számára az olvasás valamiféle fogamzással, fogamzódás- sal egyenlő. S ehhez persze ki kellene várni a „nemzés” pillanatát vagy pillanatait, s csak akkor megkockáztatni az értékminősítést, mikor a mű „autentikus létét” már egy másik mű autentikus léte, időbelisége bizonyítja. Közvetve ide kapcsolható Mészáros András érdekes javaslata Az irodalomtörténetírás metafizikai háttere című tanulmányában (.Irodalmi Szemle, 1993/7- 8.), amelyben a szerző az én egyik korábbi írásomhoz szól hozzá. Én a jelzett dolgozatomban állítólag az irodalomtörténetek „történetiségét” a „térbeliséggel” javasoltam felváltani (azért csak állítólag, mert az én „időtériesítésem” inkább csak az irodalmi érték szimultaneitásának, egyidejűségének a metaforája akart lenni, de
