Irodalmi Szemle, 1993
1993/2 - PERÚJÍTÁS - FÜLÖP ANTAL: Najdélandó cséli
PERÚJÍTÁS — Hol...? Hát izé... Nem tudom... vagyis hát, tudom... csak így nem tudom. — Hány éves is vagy? — Varjúnk csak... tavaly köllött vóna iskolába mennem. — És mosakodni nem szoktál? — kérdezte a csendőr. — Nincs szapp,ínyünk, aggyon egy koronát — mondtam, de a csendőr nem szólt rá semmit. Aztán felemelte a telefonkagylót, és beleszólt a készülékbe. — Mindjárt itt a dzsip, majd velünk jössz, és mutatod az utat — mondta. Felöltözött, és megkérdezte, hogy szereteni-e a csokoládét. Megmondtam neki, hogy azt igen, erre ő: — Nagy csavargó vagy, de most egy szem sincs a fiókban. — Az autó tülkölt, kimentünk, beültünk, s már száguldottunk is a park mellett. Hátul a civil ruhás, aztán az öreg és egy fiatal csendőr ült, én meg a sofőr mellett guggoltam a nyitott dzsipben. A sofőr állandóan azt hajtogatta, hogy vegyem le a lábam az ülésről, de akkor nem lehetett volna látni, hogy ott utazok egy autóban a csendőrökkel, pedig ugyancsak sokan jártak az utcán. Gyorsan szedtük a kanyarokat az aszfaltos utcákon; jól nézhettünk ki, mert amerre elhajtottunk, utánunk fordultak az emberek. Egyszer csak azt kérdi a civil: — Apád hol dolgozik? — Leg többnyire a szabad telepen. Erre mindjárt az öreg csendőr: — Szereted apádat? — Én azt honnan tudjam — feleltem. — Hallotta ezt?!... — mondta a civil az öreg csendőrnek. — Hallotta? Szóval azért mégiscsak... itt sürgősen csinálni kellene valamit... — Most merre? — kérdezte a sofőr. Nála is volt pisztoly. — Mit akarnak csinálni, mondja? — kérdezte az öreg csendőr. — Amit eddig tettünk, jóformán annyi, mintha semmit se tettünk volna. Én aztán tudom... — Most merre? — kérdezte a sofőr. — Az alagút alatt, aztán a szemétdombok mellett a lovak felé — mondtam. Az alagút alatt már éreztük a füstölgő szemétdombokat, és a civil fintorgott. Mikor elhaladtunk a lovak mellett, láttam, hogy a lábaik gúzsba vannak kötve, de eltörve nincsenek, és a feszítővas ott hever mellettük a fűben, ahol a papa hagyta. Aztán megláttuk a bástyákat és a bástya falához ragasztott, kátránypapírból, pléhdarabokból és deszkákból összerótt kunyhók sorát. A közepe táján lakhattunk a sornak, és mindenki a kapunk előtt tolongott. A kerítésen is, a diófán is szomszédok kapaszkodnak, köveket dobáltak az istállóajtóhoz és szitkozódtak. Kiszálltunk az autóból, és a négy csendőrrel együtt az udvar felé tartottunk. A civil ruhás megkérdezte, hol az istálló. Megmondtam neki, hogy ott, ahová dobálnak. Aztán megkérdezte az embereket, hogy nem látták-e kijönni a papát, de azok a fejüket rázták. Ekkor előhúzták a pisztolyukat, és mind a négyen az istálló felé közeledtek. A fiatal csendőr az ajtófélfához állt, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó nem engedett. — Vigyázzon, balta van nála! — kiáltotta valaki a diófáról. A három csendőr
