Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - CSELÉNYI LÁSZLÓ: Hamupipőke lázadása
35 éves az Irodalmi Szemle tó s Esterházy is hiába settenkedik körülöttük, fütyülnek rájuk. Hát ez van, mondhatnák a pestiek, mi meg nem tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk-e, mert hisz akkor nincs veszve semmi, mit számít az, hogy Hizsnyainak, Talamonnak, Hodossy- nak, Csandának tetszünk-e vagy sem, ha Mészölyt, Juhászt, Nagy Lászlót, de még Erdély Miklóst, Tandorit, Oravecz Imrét is semmibe lehet venni. Ha ez van, akkor már nem a józan logikáról van szó, akkor már nem az elődök szegénységi bizonyítványáról kell töprengenünk, hanem... Mi is hallottuk persze eleget, hogy hisz ti is rendszerváltás (56) után seprűztetek, de mi, máig meggyőződésem, a selejtet, a dilettantizmust söprűztük ki az irodalomból, hasonlóképpen a Forrás, az Új Symposion legjobbjaihoz, s csak a tisztogatások nyomán kerülhetett sor irodalmunk s az erdélyi, a vajdasági irodalmak föllendülésére, mert ne tagadjuk, még Sütő nemzedéke is csak Szilágyi Domo- kosék után írta meg az annyit dicsért „nagy” műveket, a „jugókról” nem is szólva. S tájainkon, a nálunk idősebb Bábi, Dobos, Duba, Rácz vajon nem szintén csak a hatvanas években kezdett el értéket termelni? S ez lenne a következő, általam megvitatásra ajánlott probléma. Megpendítettem már egyszer, pozitív visszhangot is keltett javaslatom, ám utóélete azóta sincs ama föltevésemnek, hogy a kisebbségi magyar irodalmak ötvenhat után, annak következményeként szakadtak le végleg az anyaországról, addig, még az erdélyi irodalmat is beleértve csupán az egyetemes magyar irodalom leányvállalatai voltunk. Áprily, Reményik, Dsida költészete, Kuncz Aladár, Nyírő, Hunyady, de még Tamási prózája is csak egyéni stílusban különbözött a Magyarországon művelt lírától, prózától, a vajdasági vagy a felvidéki irodalomról nem is szólva. A határon túli magyar irodalmak iskolákként csak a hatvanas évektől kezdenek önálló életet élni, akár Tolnai Ottóra, Domonkos Istvánra, Ladik Katalinra vagy az esszéistákra gondolunk Boritól Végeiig, Bányaitól Bosnyákig, akár Tőzsérre, Dobosra, Dubára. S ugyanez vonatkozik, mint már említettem, Erdélyre is. Itt Szilágyi Domokos költészete jelenti a választóvonalat, s annak ellenére, hogy az erdélyi irodalom mindmáig a leghagyományosabb kisebbségi magyar írásbeliség, még a hagyományos vonulat is Szilágyiék után termeli a maximumot: Székely János és Páskándi Géza, Bálint Tibor és Szilágyi István, Sütő és Kányádi írásművészete a 60-70-es években kulminál, s ez történik a fiatalabbakkal s az idősebb, de később érkezőkkel is Szőcs Gézától Bodor Ádámig, Kenéz Ferenctől Kocsis Istvánig. A váltásnak, túl ötvenhaton s később hatvannyolcon, két esztétikai oka is van: az Új Symposion s a Magyar Műhely. S ez megintcsak szimptomatikus valami, s nem véletlen, hogy mindkettő a határokon túl indul s működik. Tolnaiék a szerbhorvát csatornákon át veszik a modern esztétikát, a műhelyesek Párizson keresztül. Az erdélyi, a felvidéki, de az anyaországi irodalom is csak rajtuk át érzékeli a korszerű poétikákat, s rajtuk át hatol egyre mélyebbre, kapcsolódik a hosszú évtizedeken át
