Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - 35 ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - CSELÉNYI LÁSZLÓ: Hamupipőke lázadása
35 éves az Irodalmi Szemle dalmi Szemle jubilál, csak aláhúzza az egész fontosságát, hisz a mi nemzedékünk gyakorlatilag együtt indult a Szemlével, s együtt bukdácsolt az elmúlt, könnyűnek aligha minősíthető korral. Nos, lássuk a medvét! Rendszerváltás és kisebbségi irodalom. Rendszerváltások mindig is voltak a történelem folyamán, következésképp a művészet és irodalom-esztétika területén is, más kérdés, hogy olyan gyakran történt-e ez mindig, mint a mi korunkban. Tudjuk, hogy nem. Gótika, reneszánsz, barokk, klasszicizmus, romantika, realizmus évszázadonként, ha nem ritkábban váltották egymást, hogy a keleti s az antik stílusok- rendszerek évezredeiről ne is szóljunk. Egy évszázada viszont már évtizedenként, olykor gyakrabban is váltják egymást a stílusok. Az utóbbi majd félszáz évben, amely a mi nemzedékünk tudatosan megélt történelme, a 44-45-ös, még inkább a 48-as, az ötvenhatos, a hatvannyolcas és a nyolcvankilences rendszerváltások körülbelül egybeesnek egy-egy újabb nemzedék (és újabb stílustörekvés) megjelenésével. Ez náluk 48-ban az alapozó nemzedéket, 56- ban a Nyolcakat, 68-ban az Egyszemű éjszaka—Fekete szél, 89-ben pedig az Íródia gárdáját jelenti. Azzal a megszorítással, hogy az Iródiások 89-ben nem kezdtek, hanem végeztek, nagyrészük beevezvén s beleveszvén a politikába. S 89 után már egy új, mára egyre inkább körvonalazódó nemzedék indul. Mindez közhely, mégis el kellett mondanom, hogy tovább léphessek. Mondandóm persze ezúttal sem rendszeres esztétikai fejtegetés lesz, inkább — előadótársaimhoz hasonlatosan — megpróbálom a helyzetünkből következő s megoldásra váró feladatokat körüljárni, megintcsak szubjektíve, ahogy azt én látom. Talán a legnagyobb, éppen a rendszer- és nemzedékváltásból következő probléma itt a Tőzsér Árpád által már évekkel ezelőtt jelzett ún. H. B.-szindróma, vagy ha úgy tetszik: a „lesöpört asztal” problémája. A Tőzsér-írás megjelenése idején még úgy tűnt, hogy ez kisebbségi, egészen pontosan csehszlovákiai magyar betegség: mi minden előttünk járó nemzedéket megkérdőjelezünk, minden értéket semmisnek nyilvánítunk, s tízévenként kezdjük újra az egészet. Erre itt nálunk előbb olyan jelenségek utaltak, mint néhány ifjú titán kijelentése, amely szerint a csehszlovákiai magyar irodalomban egyetlen példakép sem akad (Hodossy), vagy hogy az első „képzeletszülte művet” a mi vidékeinken Talamon Alfonz írta. Ide tartozik persze az a Szakolczay Lajos által terjesztett elmélet is, hogy a modern irodalom Erdélyben a Forrással, Jugoszláviában Új Symposionnal kezdődik, Szlovákiában viszont nem az ezekkel egyidős Nyolcakkal, hanem az egy nemzedékkel későbbi Egyszemű éjszakával. A későbbi ide sorolható esemény pedig a példátlanul durva Fábry-gyalázás volt. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, s legutóbb mit hallunk a pesti rádióban, Tokaj és Tata kapcsán: hogy a magyar irodalom legújabb nemzedéke Kukorelly s Parti Nagy Lajos kivételével senkit nem hajlandó tudomásul venni, még Tolnai Ot
