Irodalmi Szemle, 1993
1993/12 - M. CSEPÉCZ SZILVIA: Hangesszenciák
M.Csepécz Szilvia — Irányok és korlátok nélkül ? — Az ember, ha valamit művészként csinál, akkor csupán önmagát próbálja kifejezni. így azután nem esztétikai szempontok szerint gondolkozik, és nem is racionális megfontolások alapján csinál zenét, hanem azért, mert ez az önkifejezésének az eszköze. Ezek nem koncept dolgok. Igaz, az új CD-m három kamaradarabja is nagyon erősen konceptuális, annak ellenére, hogy a hangzás szintjén a fülnek jut a főszerep. De maga a darab a komponálás során, illetve az ötlet és annak kifejtése teljesen konceptuális alapon nyugszik. Ez azt jelenti, hogy van egy zene fölött álló vagy zenén kívüli elképzelés, amely berendezi a zenei eseményeket. Ebben az értelemben a cigányzenészekkel közös koncertem inkább performance-nek tekintem, mert a zenészek olyan heroikusán próbáltak megfelelni a feladatnak, amely eleve nem is sikerülhetett, és mégis jó volt, rendben volt minden. — Hogyan illeszkedik a zenei világodba egy cigányzenekar ? — Pontosan tizenöt évvel ezelőtt dolgoztam először cigányzenekarral, és akkor is ragyogóan zenéltek. Ez egy olyan hangzás, amely viszonylag ritkán kerül be a mai zene szférájába. Kezdetben azért dolgoztam cigányzenével, mert — nagyon sarkítva — nem nagyon szerettem, és ha megszólalt, azonnal kikapcsoltam a rádiót. Ezért próbáltam meg, nem lehetne-e másképp... A „mulatós” muzsikát ma sem szeretem, de egyik-másik zenészt nagyon megkedveltem, és tényleg tüneményes emberekkel és jó muzsikusokkal találkoztam. — Szóval verbálisán kifejezve a zenédben történteket... — Ezt ne kívánd, mert ha el tudnám mondani, akkor nem zenélnék. A dolgok verbális megfogalmazása annyira pontatlan, annyira elvisz... — Ez most a fejedben levő víz miatt van ? — Azért van, mert nem vagyok poéta. Zeneszerző vagyok és muzsikus, és az újságírás egyébként is nehéz dolog. Nem akarlak megbántani, de a zsurnalisztika nagyon ritkán tud mélyre hatolni. Hamvas ír erről nagyon csúnyán, amikor az egészet egy kézlegyintéssel elintézi. S ehhez képest én, aki csak a zenével foglalkozom, sokkal közvetlenebb módon találkozom egy valódibb dologgal, egy direktebb mélységgel. Ha képes lennék ezt szavakban megfogalmazni, akkor is inkább költő lennék, semmi esetre sem újságíró. — Éppen Hamvas Béla mondja, hogy „ ami hangzik, az mind zene ”. — Ezt nem olvastam tőle, de furcsának tartanám... — Mi az, amit a zenében föl lehet vetni ? Van olyan végső pont, amin már nem érdemes túlmenni ? — A zenében hangokat lehet fölvetni vagy levetni... Ez a legracionálisabb, a legrealistább tevékenység, ahol csak azzal foglalkozunk, hogy az a fisz lehetne egy kicsit magasabb, halkabb vagy hangosabb, az a crescendo lehetne egy kicsit fokozatosabb, vagy a vibrato egy árnyalatnyival nagyobb amplitúdójú. Az más kérdés, hogy miért zenélünk. Ebbe most nem mennék bele. A beszéd nem az én dolgom. — Tudod, miért gondoltam, hogy mégis ? Például a Wittgenstein-ciklus miatt, ahol egy bizonyos filozófiához kötöd a zenéd.
