Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - KÁLNÁSSY TIBOR: Külső és belső határok ellen

Kálnássy Tibor

figyelmet érdemel ilyen vonatkozásban a szereposztás. A szerzőpáros (a férfi és nő) alteregója a szövegszerkezetben az Európát (a fehér fajt) képviselő Barbara és az Afrikát (a fekete fajt) jelképező Biro. Az egyes fejezetek elején vagy az egyik, vagy a másik név szerepel,esetleg mind a kettő, azaz a szemléletek váltakoznak (esetleg konfrontálódnak), de az egész mű kicsengése végső soron mégiscsak a gyermek- i gondolkodás és valóságlátás apoteózisa, a felnőttek megcsontosodott szokásai fölött aratott győzelem.

Barbara és Biro barátsága akkor kezdődik, amikor a kislány és az anyja megérkezik Afrikába. Biro akkor korát (citeraféle népi hangszer) árul a repülőtéren. Megakad a szemük egymáson, aztán rendszeresen találkozgatnak, kalandokat élnek át együtt — az utcán, a követségen, az erdőben, a tóparton stb. Biro alakját némileg átszövik a szerző Tóm Sawyerhez fűződő reminiszcenciái — a kisfiú leleményessége, ötletessége (ahogy lóvá teszi a felfuvalkodott „supermanokat”), emlékeztet dicső elődjére. A gyerekek zavartalan kapcsolatának alakulását a felnőttek gáncsolják: minduntalan azokra a veszélyekre hivatkoznak, amelyek, úgymond, a Fekete-Afrikában a fehér fajra leselkednek, de Biba ezeket a veszedelmeket nem észleli; látja és egyúttal a maga romlatlan gyermeki szemlélete alapján kommentálja is a két faj közti elidegenedést.

Ha elfogadjuk az elvet, hogy a posztmodern irányzat alapja az eklekticizmus,a nézetek pluralitása, a nézetek pluralitása, a partikularizmus s ezzel egyidőben a konszenzus, a szolidaritás s természetesen a nemzeti sovinizmusnak, önzésnek, rasszizmusnak az elutasítása, akkor a Biro und Barbara, ez a kitűnő gyermekregény egyúttal posztmodern remekmű is. A gyermeki szemléleten keresztül behatol a szövegbe az elidegenedett szubjektum kritikája, a művet átjárja az öröm szelleme (Lustprinziep) s a közeledés szándéka egy olyan környezetben, amelyben a határok áthághatatlanságának szigorú szabályai uralkodnak.

A „határ” a szó szemiotikái értelmében is fontos szerepet tölt be a műben. Feltételezzük, hogy az írónő mint orosz szakos, ismeri a „tartui iskola” elméleti munkásságát, elsősorban Jurij M. Lotman szemiotikái koncepcióját, melyet valahol említ is. Lotman szerint a szövegbeli esemény nem más, mint a szereplőnek az egyik jelentéssíkből a másikba helyezése. (In: Štruktúra umeleckého textu, Bratislava 1990, 265. old.). Felmerül a kérdés: miféle jelentéssíkokat, „határokat” kell átlépnie a regény két hősének?

A konszenzus nélküli világ modelljének kiszögelléseiként az egész szövegen végighúzódik néhány éles ellentétpár, mint például a gyerekek és felnőttek, a fehérek és feketék, a keresztények és moszlimok, a követség munkatársai (a szó szemiotikái értelmében a „FENT”) s az egyszerű afrikai nép (a szó szemiotikái értelmébe a „LENT”) ellentéte. S ezekhez az emberi kapcsolatokba kódolt ellentétpárokhoz térbeli szemiotikái ellentétek is járulnak: ház — utca, város — erdő, föld — tenger. A szembenállás egyik eleme a biztonság, a béke helye, a másik a veszélyt, a gyerekek veszélyeztetettségét jelzi. A kis hősök viszont átlépik a „határokat”: kiteszik magukat a veszélynek. A tetőpont a két főhős éjszakai kiruccanása a tengerhez, itt kulminál a történet, itt Biro és Barbara valóban áthágja a bennszülöttek babonáiból