Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - RÁCZ OLIVÉR: Ütődöttek
Rácz Olivér — Megnyálazni meg szívni már te fogod. Mit bámulsz? — Hát hogy milyen ügyesen tetszik cigarettát sodorni. Szebb, mint a bolti. Méghozzá kesztyűs kézzel. A „kesztyűs” szót célzatosan megnyomtam, és nem is eredménytelenül. Ezúttal ő bámult rám, de úgy, hogy egyből a torkomba került a szívem. — Ez nem az én kezem — mondta ridegen, visszautasító hangon. Tehát mégis műkéz! Keszege úr maga elé húzta a fekete kesztyűs kezét, mogorván, fájdalmas elmélázással szemügyre vette. — Ez a Bodnár szakaszvezető keze — mondta komoran. — Tizenhétben veszítette el az Isonzónál. Sturmban. Géppuskás volt, én voltam az adogatója. Cipeltem, fűztem a töltényhevedereket. Etettem a géppuskát. O meg kaszált. Aztán egyszerre csak nem kaszált, a géppuska elhallgatott, én meg ott feküdtem percekig, eszméletlenül. Amikor föleszméltem, láttam, hogy körülöttem minden merő véres sár. Aztán egyszerre megpillantottam, tőlem egy méternyire, a jobb kezemet. Ott hevert a szétlőtt géppuskaállvány mellett, csuklóból olyan gyöngyén lemetszve, mintha a katonai felcser metélte volna le. Elhallgatott, kortyintott a söréből. Nekem pedig újra a torkomban dobogott a szívem. Keszege úr mormogva folytatta: — Egyből ráismertem: a sturm előtt azt találtuk ki Bodnár szakaszvezetővel — egyszerű hülyeségből vagy talán egyszerűen állati félelmünkben, mert állatian féltünk, öcsi, és ha egyszer majd valaki azzal találna dicsekedni neked, hogy ő sohasem félt roham előtt, akkor köpj a szemibe, öcsi, mert én még olyan bakával sohasem találkoztam, akinek sturm előtt ne lett volna tele a gatyája —, szóval azt találtuk ki Bodnár szakival, hogy halálfejet meg két keresztbe fektetett lábszárcsontot pingáltunk a kezünk fejére. O az enyémre, én az övére. Pirossal meg kékkel. Ceruzával. Csuda strammul festett. Csuda stramm fiúk voltunk a tele gatyánkkal. A többiek irigykedve nézték, de nem merték utánozni. A lábszárcsontok alá odapingáltuk a nevünk kezdőbetűit meg a rendfokozatunkat: B. Gy. szkv. K. F. őrv. „Most mán gyühetnek!”, mondta Bodnár szkv., amikor elkészültünk a művünkkel. És most ott feküdt a kezem csuklóból lemetszve, a szétlőtt géppuska mellett. Máskülönben egy karcolás sem volt rajta, még a pingálás sem kenődött el; ájulásból ébredt, zavaros szemmel is ki tudtam betűzni:
