Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - JÁN LITVÁK: Gyöngykagyló

is.

A fiúk szabódnak, de nem sokáig.

Tetszik nekik az efféle gazemberség.

Az egyik gügye, túlságosan mélyre nyomta a gyöngyöt.

Türelmetlenül kutatja, kíméletlenül turkál, majd hirtelen felugrik. Behugyozott, mondja. Hugyozik.

Hugyozó gyöngykagyló, mondja Vörös, s cipője orrával egy kis havat tol az egyre nagyobbodó sárga folt felé.

Senki sem nevet, senki sem szól semmit.

A légy befejezte munkáját, s a nagy fehér szutyok viszi magával a forró vízbe.

Mindent elmond a lánynak, közben káromkodik, míg be nem csapódik az ajtó.

Az utolsó ember, aki még elhagyhatta őt, elment.

Szitkozódik és törülközővel karja szerény izomzatát dörzsöli.

Szégyen tetőtől talpig látni fiatal testét a tükörben.

Reggel tányérba dugott kézzel ébred.

Sokat vár ifjúi perverz halálától.

Szerinte az emberek azért járnak össze, mert szégyellik magukat.

Vannak dolgok, melyekről senkivel nem beszél.

Ez minden.

Gyöngykagyló, mondja, és szólítja a többieket, hadd szórakozzanak ők

A. Szabó László fordítása