Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Rozsnyói dal; Ének a furcsa táncról; Esteledik, de itt ez a vers; Némul az ember
Esteledik, de itt ez a vers Szememből ajtók nyílnak a vakság felé, fülemben márványszínű hangzavar; számból nyál helyett ömlik a vizelet, amit örökké tudnom kéne: lassan felejtem már — egyensúlyát vesztve egy táncos kiált, a porba hull. A közönség felállva tapsol. Imádja a vért, kevés rizzsel, kavicskörítéssel. Közel a fákhoz, távol ágaiktól, messzi kutyaugatás, a Nap fáradtan lógó karjai, közel a tűzhöz, távol a lángoktól. Senki sem érti ünnepem. Ünnep: a sárban kettétört mosoly. Boldog farkcsóválás, a mennyben szennyes lelkek, nagymosás, a szívburkon lábnyomok. Ki mozgatja a verset? Mint porcukrot, értelmet belé ki szitál? Fogaim közt mit dallamnak hiszek, talán csak homok. Esteledik, de itt ez a vers Szűk, lángoló karika-arcok kavarognak, fáj a szemnek, ahogy a megnyúlt fények testközelbe vonzzák hiányát a végtelennek. Idő: üres folyosókon sárga porszemek, tespednek az angyalok, testetlenek. Falra írt maholnapok, csontokra égett papírlapok, még-üzenet, már-hallgatás, pingpongasztalnyi páni félelem a szemekből nedvet vacsoráz. Most függöny libben,
