Irodalmi Szemle, 1992
1992/9 - FÁBIÁN NÓRA: Disszonáns etűd
Disszonáns etűd van, és fölnevet. Summa summárum, az utcán egyetlen normális ember sincs. Ránézett az órájára. Elmúlt három, negyed négy. Fölpattant, beszaladt az épületbe, végigszáguldott három emeleten, míg végre megérkezett. A főnök még nem jött vissza, mosolygott közömbösen a titkárnő, és kérem szépen... mikor..., nem tudni, mikor jön vissza, lehet, hogy csak három óra múlva, bátorította a szúdiktátor, várjon csak nyugodtan, és miközben a papírcsomót rárakta egy másik iratcsomóra, futó pillantást vetett az asztalkája szélén álló naptárba elrejtett tükördarabra, és idegesen összeharapta a száját. Talán én inkább... ülve maradt, és fuldokolva nyelte a nyálát. A szék alá behúzott lábbal ült, nyakkendője pedig megcáfolta a világ minden függőiegességét. Amikor nem volt senki a szobában, bátran megengedett magának egy ilyen kijelentést: tehettek egy szívességet. Szívesen segítenék önnek, mondta a főnök, miközben túláradó kedvességgel invitált be egy ősz hajú férfit. Ügyet sem vetett a fiatalemberre, aki épp ebben a pillanatban majdnem félrenyelt, még a lélegzete is elállt. A két férfi eltűnt a belső szobában. Várok, határozta el. Két óra múlva mégis dolgavégezetlenül távozott. Töprengve betért egy talponállóba, és bort kért. Arckifejezése magasztosnak tűnt, mint amikor az ember az élet értelméről alkuszik magával. Gondterhelten ráncolta fiatal homlokát, mintha arra gondolt volna, hogy az életnek nem értelme, hanem súlya és tartalma van, s a súly a kockázattal válik érezhetővé, a tartalom pedig nem más, mint az a szigorúság, ahogy utánányúlunk perceinknek. — Kurva meleg van — szólt oda a szomszédjának. De az nem akart ismerkedni. Részeg volt. Nemsokára, gyorsan felhörpintve a borát, föltápászkodott és kibotorkált a helyiségből. Az asztalszomszéd örömtelen pillantása követte. Meglett férfikorában egyik ismerősének bizalmasan azt mondta, hogy minden tudás, ami nélküled akar megismerni téged, nemcsak démonikus valami, hanem egyfajta visszaélés is, hatalom valaki fölött, az alapvető emberi jogok megsértése. Elképzelte, hogy mi lenne, ha valaki az ő életébe akarna beférkőzni, méghozzá nélküle, s titokban féreglétét tanulmányozná. A megbánás olyan forró örvénye ragadta el, hogy bűntudattal a szívében laponként széttépte és elégette néhány könyvét. Könnyezve a gyötrelemtől és a megszokott holmik elvesztése fölött érzett fájdalomtól. Még később is nagyon gyakran felriadt álmából, s ilyenkor nyugtalanul dobogó szívéről olvasással próbálta elterelni a figyelmét, vagy az ablakba állt, és hallgatta a macskák nyögését. Később a szomszéd földszintes házának a tetejét bámulta a mandulafa ágai közt. A házból néha még késő éjjel is lámpafény szűrődött ki, és kint az ajtófélfának támaszkodva szomorúan cigarettázott egy férfi. (Mindazonáltal ez az ember a kolbászpártiak közé tartozott.) Egyszer későn indult el haza. Afféle esti séta volt ez, tizenöt évesen mindez izgalmas kaland. Bejárta az egész várost, mindig a megszokott útvonalakon. Nem volt vallásos, hacsak az öntudata mélyén szunnyadó áhítatot és rajongást nem számítjuk annak. Mindenesetre gyakran betért a templomba. Bámészkodott, ámuldozott, elbűvölte a hatalmas tér, és a
