Irodalmi Szemle, 1992

1992/9 - FÁBIÁN NÓRA: Disszonáns etűd

FÁBIÁN NÓRA

Disszonáns etűd

Éjszakában fölhangzó sikoltás.

Továbbra is sötét van.

A naplopás boldog esztendei rég elmúltak. A napsütötte délutánokon az ágyán heverészve olvasgatott, és amikor gyakrabban testhelyzetet változtatott, az számára kimerítette a nehéz testi munka fogalmát. Ha nem hallott zajt, vagy a zajok kielégítően megnyugtatták afelől, hogy szabad az út a világ legizgalmasabb helyére, akkor zokniban végigsettenkedett a hosszú, árnyas folyosón, majd ugyanígy visszafelé, a kalandtól irulva-pirulva, zsákmányával becsukaszkodott furcsa, összedobált színű kis szobájába. Egy kolbászvég, fenségesen fűszerezett füstölt csoda, s mindjárt jobban élvezte az olvasást. S persze, ha akkor megkérdezik tőle, hogy mitől van az a fülig vigyor az arcán, hogy a könyv lapjai sugározzák-e arcára a derűt (a könyvet egyébként máris megszentelte egy zsíros pirosas folt) vagy a létének bizonytalanságáról tudósító csámcsogás földi gyönyöre, bizony, nem tudta volna megmondani.

Létének hiánya a legtragikusabb hiány volt — egzisztenciális félelem, mert a világ az ő számára úgy volt rendjén, hogy kintről hallhatóak legyenek a kerti munka zajai (mert van valami megnyugtató abban, hogy valaki dolgozik), az ablak előtt hajladozzon a mandulafa, és boruljon virágba, ez kutyakötelessége. Bent legyen nyugalom, csönd, semmiféle rokon, még a szokás által közelibbnek tartandó rokon se legyen a közelben, így például holmi anya, apus és nővérek társaságát is egykedvűen nélkülözte. A könyv és kolbászvég viszont annyira összetartozott, hogy egy meggondolatlan pillanatában az utóbbit könyvjelzővé avatta. Azt nem tudni, melyik tárgyat akarta felbecsülni ezzel, a tiszteletreméltó könyvet-e vagy a még tiszteletreméltóbb kolbászt? De hát a könyv vagy a kolbász súlyos dilemmája legyen az utókor gondja! Ezer kolbászvégnyi idő után eljött az a boldog kor, amikor az embernek az a fölemelő gondolata támad, hogy minden eddigi dolog azért tökéletlen, mert rá, az ő megérkezésére várt.

Leendő irodalmi hírnevét egy buzgó hajnalon játszotta el. „Tisztelt Szerkesztőség!” — motyogta írás közben, a nagy igyekezetben tátva maradt a szája, és nyelve hegyével körbevándorolt a parányi szikkadt völgyeken, mondhatnánk, a száján. „Tekintettel arra, hogy az utóbbi időmet szellemes végrendeletek és megemlékezések írásával töltöm, felajánlom: bármilyen helyi nagyságét megírom előre...”