Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Köbölkúti József: Mario Vargas Llosa 1. (tanulmány)
Köbölkúti József ’’megdicsőülése”, ’’fölösleges hőstette” Leonidas, az apa előtt csak a totális megsemmisüléssel tetőződik be. A feladás, beismerés eleve kizárt; a halál a fiút egyúttal megváltja a legyőzőttség kudarcától. Az öcs hasonló témát feszeget: a húg szemenszedett hazugsága bizonyíték híján is elegendő, hogy a két fiútestvér hitvány módon meggyilkolja a jogfosztott indiánt, aki gazdái gátlástalan csapongásainak nyomorultja és vesztese. Évszázados ellentétek feszülnek egymásnak; a konkvisztádorok unokáinak felsőbbrendűségi érzete liheg itt bosszú után. Mintha a görög hitregékböl léptek volna elő az alakok, mert ott az isteneknek el kell pusztulniok, hisz földi lényt szerettek, itt viszont az indiánnak kell halállal lakolnia, amiért fehér ember lányába lesz szerelmes. S e kiélezett ’’gyűlölethalmazban” a halálhoz vezető úton elegendő ok már a gyanúsítás is. A hegyek között ugyanis még mindig babonákkal és előítéletekkel terhes hétköznapi élet folyik: nagy adóssága van itt még a századoknak. A valóság tényszerűségének tudomásul vétele hosszadalmas ’’felismerési” folyamat, s addig, mint minden ’’megmagyarázhatatlan következetlenségnek”, ennek is vannak ártatlan áldozatai. A hétköznapok veszett farkastörvényeinek elodázhatatlan orgiái ezek a történetek. A látogató négere ugyan feladja a Lázadót, ám az áruló sem élvezheti szabadságát, mert vele szemben is a szemet szemért, fogat fogért törvénye érvényesül. Mario Vargas Llosa e novelláiban bizonyos titokzatos viszolygás van jelen; a történetektől mindenképpen, még formai megoldásaiban is elhatárolja magát, hiszen alakjait harmadik személyben beszélteti. Az erőszak tompítottabb változata A főnökök című elbeszélés. A vizsgarend szükségszerű kifüggesztésének elhanyagolása miatti diákzendülés lényegében kudarccal végződik, ugyanis a fellángolást hamarosan lohadás követi. Mondhatnánk: államcsíny kicsiben, de ahol nincs megbízható vezér és jól körvonalazható határozott cél, a bizonytalanság, a sokféle kusza elképzelés összeomlaszt bármilyen jobb sorsra érdemes tervet. A diákok harca jelkép: küzdeni az egyenlőtlenség, a ’’diktatúra”, pontosabban az ’’igazgatói despotizmus” ellen. A tényleges összeütközés tehát itt elmarad, bár a diákok megjegyzéseiből — legalábbis a mű végén — sejteni lehet, hogy a ’’leszámolás” kemény és határozott lehet. A Vasárnapi történet párbaja tulajdonképpen kompromisszummal végződik. A banális téma — két fiú udvarol Flórának, a lánynak, s a ködös, hideg vasárnapon erőfitogtatásból és virtusságból Miguel és Rubén versenyt úszik a hullámtörőig — kifejtése azonban Llosa tollán emberi ’’tragédia” elindítója, hiszen a legrettenetesebb dolog a világon lemondani az ideálról. A konfliktus mégis segítőkészséggé szelídül, félreteszik az indokolatlanul felnagyított ’’szerelmi bálványozást”, Rubén megmenekül, s a történet végül is katarzisba torkollik. Novellái sorából témafelvetésével kilóg A nagyapa című életkép-epizód. A novella az öregember reinkarnációja a gyermekkorba. Groteszksége abban áll, hogy az öreg, elveszítve érzékét a jelen iránt, társadalmon kívülisége folytán ’’meggyőződéséből” adódóan egy naivan gyermeteg játék — töklámpás-koponya — rabjává válik. Ezzel szemben a gyermek értetlenül áll e ’’fura csoda” előtt, és sivalkodása éppen ennek a természetellenesnek, ’’valósághamisításnak” szól. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a látszat — a töklámpás-koponya — csal, mert hiszen lehet, hogy ez az ’’abszurd valóság” igazabb, lenyűgözőbb, nyugodtabb és harmonikusabb. Talán nem logikátlan az a
