Irodalmi Szemle, 1992

1992/8 - VITA - Tőzsér Árpád: Húsz év múltán

Húsz év múltán

volna, hogy az fikció, akkor már nem mondhatott volna „monodrámát”, nem mondhatott volna „önvívódási hőfokot”, s mindezt nem foghatta volna a háborúellenesség szekerébe. Mert itt az volt a célja: a háborúra emlékeztetni s a háború ellen prófétálni. Ha törik, ha szakad ki, ki akarta mondani, hogy „Dobos regénye a háború vádló újjáéledése; emlékeztető muszája” s a kimondás szenvedélyes akarása eltakarta szeme elől a kimondás buktatóit. A morálesztéta számára az irodalom valósága hivatkozási alap, illusztrációs anyag, s csak az, s ha az „anyag” valamiképpen ellenáll, akkor gátlás nélkül alakít rajta.

S harmadik példa:

Ez az előbbi kettőtől annyiban különbözik, hogy míg amazok esetében a kritikus Fábry a negatívumot emelte pozitívummá (mert morális eszménye úgy kívánta), addig emez esetében a nyilvánvaló esztétikai érték kapott tőle rossz kalkulust (mert itt meg azt diktálta a morál).Simkó Tibor A tegnap elégiája című verséről van szó, amely 1958-ban, a Fiatal szlovákiai magyar költők c. antológiában jelent meg, s amelyről ugyan Fábry is leírja, hogy a „magyar költészet legszebb Duna-vallomásait gazdagítja", de aztán azt bizonygatja, hogy „A forma-elsődlegesség Simkó versében eszmetárgyi szempontból megbosszulta magát: a vers ható realitása, küldetéses értelme megtört". S mindez csak azért, mert a költő az évszázadok harcainak, háborúinak a látomásától az álom és a halál elégikus képeihez menekül! „A béketudatosítás nem kapituláció, de ellenállás, háborúellenesség!... A béke nem a síri csend elégikus idillje... A béke: kötelesség! Elkötelezettség!” — dörren rá Fábry arra a versre, amely anyagának belső szervezettségénél, természeténél fogva csak az lehet, ami: a természetes elnyugvás csendes ünnepe, elégia.

Bizonyos szempontból mégis paradigmaértékű ez az utóbbi példa: abból a Harmadvirágzás című kötetből való ugyanis, amelyről a megbízható ítéletű magyarországi esztéta-kritikus, Komlós Aladár ezt írja: ebben „bebizonyult, hogy finom esztétikai érzéke van ’'(mármint Fábrynak). Igen, a Harmadvirágzás kritikáiban a hangsúly valóban a „mívességre, a minőségi irodalom igényére helyeződött át”(Fónod). Sajnos azonban ez az „áthelyeződés" távolról sem jelenti a jelző nélküli esztétikai szempont győzelmét, csak annyit jelent, hogy a morál szempontja ezekben a kritikákban már többnyire csak valamiféle appendixként kerül az esztétikailag érvényes elemzések végére, s mint ilyen, könnyen leoperálható, s így múltbeli értékeink kereséséhez ezek a Fábry-kritikák a leginkább felhasználhatók.

3.

S itt, a múltbeli értékeink keresésének gondolatánál vissza kell kanyarodnunk Fónod Zoltán dolgozatához. Mert ő is „értékeink vállalásának” gondolatával indítja írását. Csak valahogyan adós marad azoknak a szempontoknak az egyértelmű megnevezésével, amelyek szerint ezeket az „értékeket” azonosítani akarja. Az olvasó csak következtethet a szempontja