Irodalmi Szemle, 1992

1992/8 - VITA - Tőzsér Árpád: Húsz év múltán

Húsz év múltán

Úgy érzem, ezután a gondolatsor után (hogy az eddigieknek valamelyes hitele legyen) ki kell fejtenem, hogy mit értek én az irodalom funkcióján.

Egyszer, régen, csak úgy magánhasználatra már megpróbálkoztam ezzel. S mindjárt hozzá kell tennem: még saját használatra sem sikerült érvényes formulát kiötölnöm. Kétségbeesésemben akkor a „kizáró” módszerhez folyamodtam. Sorra vettem, hogy mi nem funkciója az irodalomnak. S akkor tettem azt a számomra hallatlan felfedezést, hogy az irodalomra semmiféle feladatot sem lehet ráoktrojálni, mert természetével minden előre adott feladat ellentétes. Az irodalom funkciója tehát a funkciótlan- ság. Az ember egyetlen olyan tevékenysége ez, amely nem feladatot, nem célt követ. A ráció hozzászoktatott bennünket, hogy környezetünkben (főleg legszűkebb környezetünkben, testi valóságunkban) mindent (minden szervünket) egy meghatározott funkció hoz létre. Nos, az irodalom egyetlen olyan szervünk, amelynek nincs funkciója. S mint ilyen, a szabadsággal függ össze. Van egy szervünk (valamiféle harmadik kezünk), amelynek nincs funkciója, de ennél fogva végtelen sok utólagos funkciója lehet. Attól függően, hogy ki fogja meg ezt a kezet és mit lát bele.

Ami persze távolról sem azt jelenti, hogy egy konkrét irodalmi műbe bármi belelátható. Éppen azért van a műnek saját és sajátos természete, hogy csak bizonyos „funkciókkal” szervesüljön. S ez a szervesülő hajlama nem a szerző szándékából, hanem a mű és társadalom izomorfiájából következik. Az irodalom e szerint nem valaminek a valamije (például nem a valóság irodalma), hanem maga a valami, maga is sajátosan szervezett valóságrész.

S ilyen gondolatokból születtek meg akkor, régen, húszegynéhány évvel ezelőtt (még Fábry életében és mintegy Fábry valóságirodalom-elméleté- vel polemizálva) Az irodalom valósága című kötetem írásai és a kötet tüntető címe. A könyv maga 1970-ben jelent meg, s a sors szomorú és különös véletlene, hogy a címzetthez valószínűleg már nem jutott el: Fábry Zoltán 1970. május 31-én meghalt. De még jóval a könyvem megjelenése előtt kaptam tőle egy levelet, amelyben arra kért, hogy írjam meg neki, az újabb költői sereglésből (a később az Egyszemű éjszaka című antológiában megjelent fiatal költőkről van szó!) kikre hivatkozhatna írásaiban, mert nem akar egyhangú., lenni, nem akar mindig ugyanazokra a szerzőkre utalni. Levele főbe kólintott, s első indulatomban valami olyasmit válaszoltam neki, hogy neveket nem tudok neki küldeni, csak verseket, mert a költő nem illusztrációs anyag.

Summa summárum: igaza volt Szalatnai Rezsőnek, mikor azt írta Fábryról, hogy „sosem ismerte el az esztétikai mérték szokásos uralmát az irodalomban, mindig többé-kevésbé ellentétben volta ľartpour l’art-ral, az írásmü emberi tartalmára és társadalmi elhivatására fordítva gondot és figyelmet”. De Fonod (aki a Szalatnai-kitételt idézi) elfelejti megjegyezni, hogy Szalatnai ezt többé-kevésbé Fábry dicséretének szánta, holott ez — mai szemmel olvasva — inkább Fábry kritikai értékrendjének a bírálata. Mert Fábry az ötvenes és hatvanas években sem jutott el a művészetek s az