Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - VITA - Tőzsér Árpád: Húsz év múltán
Húsz év múltán valamiről, annak megnőtt az ázsiója, ha őt olvastuk, akkor az irodalmat valami nagyon fontos és súlyos dolognak érezhettük.) Bárhogy is volt: az ötvenes és hatvanas években nálunk Fábry figyelmébe, látószögébe kerülni egyet jelentett az irodalomba kerüléssel. S azok számára, akik Fábry révén kerültek az irodalomba, Fábry irodalmi súlyának a megcsappanása ma saját irodalmi súlyuk megcsappanását is jelentheti. Az igazság persze az, hogy jelentheti, de nem okvetlen kell, hogy jelentse. Fábry a vitathatatlan világirodalmi tájékozottságával, olvasottságával és ösztönös kritikai érzékéval ugyanis számos esetben helyesen érzett rá az igazi értékekre. Ám ehhez mindjárt hozzá kell tennünk: legalább annyi esetben túlhangsúlyozta, sőt kizárólagos kritikai mércévé tette az esztétikum esetleges etikai elemét, s így végül is — az okot az okozattal felcserélve — elképesztő következtetésekre jutott, s elképesztő „esztétikai” ítéleteket alkotott. De ez a helyes ráérzéseit természetesen nem hatálytalanítja. Ebből csak egy sajátos feladat következik a számunkra: meg kell tisztítanunk ítéleteit, szét kell választanunk bennük a nem vegyülő elemeket. S ilyen vonatkozásban elsősorban pontosan azzal a problémával kell foglalkoznunk, amellyel Fónod Zoltán a Hová kell vinni a szerelmet című, Fábry kritikai munkásságát értékelő írásában (ISz, 1992/6) „nem kíván foglalkozni” az esztétika és etika viszonyával. Fábry esztétikája ugyanis legtöbbször ott bukik meg, hogy a szerző az esztétikai ítéleteit alárendeli az etikának. Fónod nevezett írásában úgy értelmezi Lukács Györgynek az etika és esztétika viszonyára vonatkozó kitételeit, mintha Lukács az esztétikában az etikum prioritását vallotta volna, holott a hírhedtségig híres marxista esztéta számára az erkölcs csak mint a megismerendő objektív valóság része játszott szerepet, s ő a művészetek kizárólagos funkciójának természetesen a megismerést tartotta. (Habár a gyakorlatban, például Madách történelemszemléleti ún. pesszimizmusának a megítélésében, gyakran csúszott ő is a morálesztétika talajára, de ez most nem tartozik ide!) Fábry ezzel szemben minden alkalmat megragadott, hogy kinyilvánítsa: „Amit az esztétikai terminus attitűdnek nevez, az nem más, mint példázó magatartás, állásfoglalás. Az esztétikai fogalom erkölcsi tartalom nélkül semmis”. Keresd tehát az erkölcsi tartalmat, hiszen ha az esztétikum „erkölcsi tartalom”nélkül semmis, akkkor teljesen felesleges olyan művel foglalkozni, amelyben legelőször is ezt az „erkölcsi tartalmat” nem azonosítottam! S a korai Fábry-műveknek ezt az állandóan vissza-visszatérő kategorikus imperatívuszát ezúttal nem az „emberirodalom” idejéből, s még csak nem is a „valóságirodalom” korszakából idéztem, hanem a kései Fábry egyik legjelentősebb, esztétikai értékrendjére legjellemzőbb tanulmányából, az Antisematizmus-ból (1963). S ez azt jelzi, hogy Fábry a szlovákiai magyar irodalom 1948 utáni szakaszát is teljes egészében ennek a morálesztétikának a jegyében értékelte.
