Irodalmi Szemle, 1992

1992/8 - TURCZEL LAJOS: Irodalmunk irodalomtörténetírási problémái a két háború között

Turczel Lajos

ságnak tekinthető könnyed, sima írástudás mellett vagy okán a nyelvezete, stílusa sokszor túl irodalmias volt. 1945 után több korábbi művét átdolgozta, de művészi tekintetben ez az eljárás inkább veszteséggel járt. A legtöbb energiát ekkor a drámának szentelte, s teljesítményével drámaírásunk élére jutott, de a magyarországi átlagszínvonalat az ő drámái sem haladták meg.

Mielőtt a prózai második vonalra sort kerítenénk, soron kívül szólok Kassa szülöttéről: Márai Sándorról, aki rövid szlovákiai indulása után Magyarországra távozott, s ott, majd az 1945 utáni emigrációban századunk egyik nagy magyar prózaírójává érett. Az államfordulatot követően Márai keveset tartózkodott szülővárosában, de németországi egyetemeket látogatva és Párizsba is belekóstolva kassai újságok tudósítója volt, s első könyvei

— a gimnazistaként írt verses Emlékkönyv, az Emberi hang című lírai kötet és a prózai karcolatokat tartalmazó Panaszkönyv — 1918 és 1922 között Kassán jelentek meg. Nem voltak még kivételes művek, de szolid művészi színvonalukkal és erkölcsi tartásukkal jó talapzatul szolgáltak a kibontakozó nagy életműhöz.

A próza második vonalába N. Jaczkó Olgát, Jarnó Józsefet, Kaczér Illést, Kovács Endrét, Lányi Menyhértet, Sándor Imrét, Schalkház Sárát, Sebesi Ernőt, Sziklay Ferencet, Szómbathy Viktort, Tichy Gyulát, Tichy Kálmánt, Török Gézát és Vécsey Zoltánt lehet sorolni. Olyan alkotók ők, akiknek az életműve kisebb-nagyobb mértékben meghaladja prózánk átlagszínvonalát, vagy akik nálunk kivételes műfajokat, szemléleti módszereket kultiváltak:

N. Jaczkó Olga a Tűz folyóirat felfedezettjeként tűnt fel, s vérbeli műfaja a novella volt. Legjobb alkotásaiban szuggesztív képet rajzolt vidéki környezetről: a ruszin szegénységről, komoly papokról, léha dzsentrikről és szerelemre sóvárgó kedélybeteg asszonyokról.

Jarnó József fiatal emigránsként került hozzánk, s költészetben és prózában volt aktív. Két-három regényt is írt, de legkiforrottabb és legnépszerűbb műve a Magyar miniatűrök című kötet volt, melyben a magyar történelem és irodalom nagy alakjairól írt novelláit gyűjtötte össze. Martinovics Ignácról tervezett regénye korai halála miatt torzó maradt.

Az ugyancsak emigráns Kaczér Illés jó tollú publicista volt, s nagy visszhangot kiváltott rasszizmusellenes regényében (lkongó nem hal meg) az igényes kritika a zsurnaliszta stíluseszközök gyakoriságát kifogásolta. Kőtojásból kőmadár és Gödölyét, gödölyét című kötetei a technika világából is bőven merítő érdekes modern meséket tartalmaznak.

Az 1939 után Magyarországon jelentős történetírói életművet kialakító Kovács Endre 1938-ig kisebbségi írónk volt. Értékes kritikai munkássága mellett verseket, novellákat és regényt írt, s 18. és 23. éve között egy-egy verses- és novelláskötete is megjelent. Érettebb prózai alkotásai — egy regény (Az alázat évei, 1940), s egy novelláskötet (Felszabadultak, 1939) — már Magyarországon készültek el, s ott látott napvilágot a Prága—Pozsony—Budapest című munkája is, melyben egyetemista értelmiségi mozgalmaink alakulásáról regényes módon s fiktív nevek szerepeltetésével igyekezett képet adni.