Irodalmi Szemle, 1992

1992/8 - TURCZEL LAJOS: Irodalmunk irodalomtörténetírási problémái a két háború között

Irodalmunk irodalomtörténet-írási problémái a két háború között

Az első világháború frontját és hétéves orosz fogságot átszenvedő Darvas János jó felkészültségű költő volt. Stílusirányzati szempontból posztszimbolistának lehet őt nevezni. Legtipikusabb verseit az Elsüllyedt világ című kötetében gyűjtötte össze. Az egész kötetet a háborús élmények által kiváltott kiirthatalan szorongások, víziók és misztikába burkolt reflexiók szövik át. Műfordítóként is jelentős volt, s 1934-ben a kortársi szlovák költészetből Hegyország hangja címen színvonalas kötetet állított össze.

Szenes Erszi és Mihályi Ödön Vozárihoz hasonló, de halkabb tónusú urbánusok voltak. A női élet rezdüléseit, hangulatait szíves és újszerű impresszionizmussal kifejező Szenes Erzsi a Nyugatban is teret kapott, de tehetségét Ignotus és Füst Milán gavallérosan túlértékelték. Lírájának fő motívumait a szerelem és a faji üldözés alatti kiközösítettség és kiszolgáltatottság keserű átélése képezi. — Mihályi Ödön kultivált lírája egy korán megcsömörlött, csalódott entellektüel menekülése volt, először az avantgar- dizmus forradalmiságába, később a bukolikába. Fiatalon, harmincegy éves korában autóbalesetben halt meg.

Mihályihoz hasonlóan fiatalon tört derékba a pályája Sáfárynak és Berkónak. A kárpátalji Verhovina szépségeiről és nyomoráról hírt adó szelíd, jóságos Sáfáry László hazai kritikánkban egyöntetűen pozitív méltatást kapott, s Fábry rappista koncepciójának ellentmondó, meghatott elismeréssel szólt róla. Legjobb verseiben az áhítatos természetszeretet csendes izzású forradalmi demokratizmussal párosult, és a szerelmi érzés is kellő hangot kapott bennük. 1943-ban 33 évesen a Don-kanyarban tűnt el.

— A polgári sajtóban fellépő, majd a népfrontos Magyar Napban és a magyarországi Népszavában tevékenykedő Berkó Sándort kettős ambíció fűtötte: a munkásmozgalom résztvevője és mesterséget értő, míves költő akart lenni, de huszonhat évesen munkaszolgálatosként kellett elpusztulnia.

A kiváló publicistaként és lapszerkesztőként ismert emigráns Antal Sándort a második vonal képviselőjeként azért hagytam utoljára, mert ő nem volt életre-halálra költő, hanem csak a költészettel epizodikusán kísérletező. Garabonciás ének című egyetlen verseskötetében egymástól távol eső stílusok (barokk, expresszionizmus) művészi elemeit ötvözte össze, és valószínűleg Füst Milántól inspirálódva az ószövetségi próféták és a 16-17. századi bibliafordítók és hitvitázók modorában modern érzéseket szólaltatott meg. Versei számomra gondosan kikalapált művészi kuriózumként hatnak.

A líra dilettánsoktól is ellepett népes gárdájából még Merényi Gyulát, Ölvedi Lászlót, Tamás Lajost, Morvay Gyulát, Urr Idát és Csontos Vilmost emelem ki.

A kassai Merényi és az érsekújvári Ölvedi nevét azok a szerzeményeik tartják emlékezetben, amelyekben Ady magyarság-verseinek erős hatása alatt a magyarság 1918 utáni széthullását siratták. Művészi továbbfejlődésüket, elmélyülésüket a korai halál akadályozta meg.