Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - VÁCLAV BĚLOHRADSKÝ: A POSZTKOMMUNIZMUS MINT PÁNIK
A POSZTKOMMUNIZMUS MINT PÁNIK Csehszlovákia egyike földünk gazdag országainak. Gazdagok vagyunk, s ezért felelősek is a világ pusztulásáért, mert ahhoz a mi ipari fejlődésünk is hozzájárult. Ismétlem, mi nem áldozatok vagyunk, hanem bűnösök. A könyvben sok szó esik a rasszizmusról és a nacionalizmusról, amit a szocializmus és a kapitalizmus harcának bipoláris világa féken tartott, amely viszont most ránk szabadult, és egy kissé mindent bemocskolt. Mindazonáltal jegyezzük meg, hogy e démonokat a forradalmak barbárai keltették életre, akik végigvonultak a világon, és azt telerajzolták mesterséges határokkal. E démonok megkeserítik ugyan az életünket, de nem annyira, mint a mesterséges határok. A nemzeti és faji gyűlölet hulláma a demokratikus Európa nagy részét is elárasztotta, főképpen Németországot. Ez az új rasszizmus válasz arra, hogy posztmodern planetáris társadalmunk már nemcsak sokfajú, hanem sokkultúrájú is. A sokfajú társadalomban az emberek arca és bőrszíne ugyan eltérő, ezt a különbözőséget azonban kiegyenlíti az, hogy mind hasonló ideálokat követnek, azonos az értékrendjük, a műveltségük, a kultúrájuk, ami nagyjából a nyugati racionalizmus kultúrája. Ezzel szemben a sokkultúrájú társadalomban az emberek nem csupán a fajuk tekintetében különböznek egymástól, hanem van saját kultúramodelljük is, nem integrálódnak a nyugati racionális kultúrába, továbbra is a saját isteneikben hisznek. Mi, nyugati értelmiségiek, tudunk-e a sokkultúrájú társadalomban élni, egyáltalán képesek vagyunk-e azt magunkévá tenni? így a rasszizmus démonai felteszik nekünk, nyugati embereknek civilizációnk legnagyobb kérdését: Vajon az antik kor, a kereszténység és a felvilágosodás szelleméből született Nyugat csakugyan az egyetemes civilizáció-e, a ráció története-e, avagy csupán valamennyi etnikum erőszakos alárendelése a fehér faj uralmának? A sokkultúrájúság az ész egyetemességén alapuló összemberi egység nyugati eszméjének a csődje? Havel könyvének a címében ott van a csodálatosan szép „tűnődés" szó, ami számomra azt is jelenti, hogy képesek vagyunk megadni a szavaknak a tulajdon súlyuk szerinti mozgásszabadságot, nem rendeljük őket alá saját céljaink nyers imperializmusának. De van-e a szavaknak egyáltalán valamilyen súlyuk a tömegkommunikációs nagyüzemnek ebben a világában? Mi lesz a tűnődéssel, ha belekerül abba az elektronikus hálózatba, amelyben a szavak a fény sebességével nyargalnak keresztül-kasul egész bolygónkon? Olaszországban közszájon forog egy fasizmusról szóló vicc, amelytől a hideg futkos az ember hátán: A fasizmus és a demokrácia között az a különbség, hogy a fasizmus idején nem beszélhettünk szabadon, mert mindig odafigyelt valaki, a demokráciában viszont szabadon beszélhetünk, de senki sem figyel ránk. E vicc paradox igazsága abban rejlik, hogy a totális rendszerekben a szónak csakugyan óriási súlya van. A könyveket cenzúrázzák, a rendőrség szüntelenül firtatja, ki, mikor, hol, mit mondott, mintha félő volna, hogy a szavak falkája hirtelen meglódul és letiporja a rendszert. A totalitarizmus azáltal, hogy ekkora súlyt ad a szónak, ki is van
