Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Mohai V. Lajos: Egy cseh prózaíró mentalitása (Ota Pavel műveiről)

Egy cseh prózaíró mentalitása

A kényszerű vereséget nem képes az ember elfogadni, kiváltképp nem, ha nagyon is kívülről érkezik hozzá, olyantól, amihez köze sem lehet; ehhez jön még Popper zsidó származása, mely származási jegy a protektorátus éveiben a dühöngő táboly célpontja. ’’Hát tenyészthet egy zsidó pontyokat?” — Poppertől elveszik a halastavat és koncentrációs táborba irányítják. Előtte azonban tesz még valamit, aztán kísértetiesen megismétlődik egy korábbi lehalászás, csakhogy a valóság most már nem szorul kiigazításra: ”No és az új évben eljöttek kihalászni a bustehradi alsó halastavat. Rengeteg óriási hálót hoztak, és a halászok között itt is, ott is a Wehrmacht-egyenruhák zöldelltek. A halakat a német véderő foglalta le. A fiúk között álltam a parton, és vártam, mi lesz. A halászat ünnepélyesen kezdődött, a gáton katonabanda szólt, s minden nagyon sokat ígérőnek látszott. De a tóban nem akadt semmi, és ezt senki sem tudta megmagyarázni. Es én arra gondoltam, hogy a zenekar az én apukám tiszteletére játszik, aki Dávid-csillaggal a kabátján kimerte a németek elől a halastavat.”

Sok színt bontott ki a cseh irodalomban az ellenállás élménye; Aákenazy, Fuks és Hrabal világirodalmilag értékálló műveket írt, az alkotók legjava talált rá a közösségi alaptémára, bőségnek és gazdagságnak nyitva utat ezzel a prózában. Alapművek számláltatnak: ASkenazytól a Kutyaélet, Fukstól a Mundstock úr, A hullaégető, a Változatok sötét húrra, Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok-ja, Jan Otčenášek Rómeó, Júlia és a sötétség című hosszú elbeszélése, Marek, (Miloš V.) Kratochvil és Pujman novellái. A XX. századi cseh próza egyik aranyfedezetét adja ez a hatalmas közösségi élmény, a nemzeti lét és sors veszélyeztetettsége, s a nagyszerű tett: fölülkerekedés a sötét erőkkel szemben. így válhatott ismét (Hašek és a két hárobú közötti irodalom után) minden cseh író védencévé a közember, létrehozva egy erős fényű és európai kisugárzású írásművészetet. Pavel életműve egy tematikus részletével ebbe kapcsolódik bele. De mutat különbséget is tőle, mindenekelőtt abban, hogy az apró jelenetezésű pszichológiai ábrázolás nála háttérben marad. Szembetűnő az eltérés — kiragadott példaként — Fuks írásmódjától. ’’Nálam az autopsziát, a közvetlen, személyes tapasztalatot az Einfühlung, a beleélés helyettesítette, a beleélés azoknak a fájdalmába, akiket szeretünk. Ilyen értelemben én is elszenvedtem a zsidók szerencsétlen sorsát” — mondja Fuks, aki írói munkásságának alapkérdését a történelem démonikus csapdájában lefokozott emberi lét ábrázolásában találta meg. Regényei tehát én-történetekként is olvashatók: a Változatok sötét húrra című művében a kamaszkorban átélt személyiség-átalakulást összekapcsolta hazájának megsemmisüléssel fenyegető történelmi valóságával; a főszereplő középiskolás fiú szorongó lelkiállapota, halálképzetei, az erőszak és a gyávaság légköre korántsem szokványos környezetben nyilvánul meg, hiszen egy érzékeny idegrendszerű, magányát kóros fantáziálással kitöltő gyermeki én találja szemben magát a rosszal, amely mindinkább kiismerhetetlenné válik a számára. Fuks a lélekrajz ábrázolására fektet súlyt, a gyermeki pszichében körvonalazódó sejtelmek a külső világ vészjósló mozzanataiból táplálkoznak.

Nem törekszik az író a történelem későbbi tapasztalatainak fényében letisztult társadalomrajzra, hanem újból életre keltve akkori képzeteit, elmosódó háttérként jeleníti meg a harmincas évek Csehországának nyomasztó, bizonytalansággal telített hétköznapjait. Fuks nehéz feladatra vállalkozott, amikor egyidejűleg látta megvalósíthatónak a leírást és az értelmezést, de a részletek pontos rögzítésével, a kiszolgáltatottság légkörét egyre nagyobb arányokban kibontó motivikus szerkezet segítségével elérte célját.

Pavel azonban szinte módosítás nélkül viszi a valóságos életrajzot az irodalom határai közé, mert megvan benne és apjában (mint megörökített személyiségekben) az embernek az egyéni élet tragikumán túlmutató képessége: a sorssal való szembenézés, a halál elkerülhetetlenségének, a megtett életút visszafordíthatatlanságának tudata — s