Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász
A Bányász — Nem vagyok képviselő. Senkit sem képviselek. Az égvilágon senkit... Eleresztette a füle mellett a szavaimat, és a legkényelmesebb sarokasztalhoz vezetett bennünket, szalvétájával letörölte róla a nem létező porszemeket, majd a „Reservé” feliratú táblát egy másik asztalra helyezte. Talán csak egy vagy két hónapja voltunk még akkor Ostraván. Munka után — nyakkendősen, egyetlen jó ruhámban — hetenként egyszer-kétszer ott trónoltam a sarokasztalnál. A párbeszéd sohasem maradhatott el: — Üdvözlöm, képviselő úr! — Nem vagyok képviselő... Néha, amikor a ruhatárnál többen is összeverődtek, a párbeszéddel jelentős feltűnést keltettünk. Kis idő múlva már ezt se bántam, és bevallom, már hiányzott volna, ha Vilém úr nem a megszokott módon üdvözöl. Vilém úr nem sok közelebbit tudott rólam, nem is érdeklődött soha a múltam iránt. Engem — és Evzsent — azonban nem hagyott nyugton a dolog. Néhányszor megkérdeztem az öregurat, de a válasz elől mindig kitért. Csak egyszer bocsátkozott terjedelmesebb magyarázatba, de — bevallom — attól nem lettem okosabb: — Pontosan ezertizenhárom napig voltam koncentrációs táborban... Ezt mondta, aztán elment, mert új vendég érkezett. Jó negyedórával később jött vissza az asztalunkhoz. „Pincérpihenj”-be vágta magát, és hallgatta a beszélgetésünket. Megint — akár az imént — csak egy mondatnyit közölt velünk. — Egy tizennyolc éves taknyos akkor azt mondta nekem: szarházi... És megint elment, mert újra vendég érkezett. Akkor este így, mondatonként, mintha egy ősrégi amfora cserepeit rakta volna elénk, ötpercenként, negyedóránként, háromnegyed óránként el-elej- tett egy mondatnyit az emlékeiből. — Nekem addig még soha senki nem mondta, hogy szarházi... — Még csak meg sem üthettem, mert roppant gyenge voltam... — Répalevesen éltünk... — Volt egy rabtársam, aki tudta, hogy csak pincér vagyok, de attól a naptól kezdve mégis mindig így szólított meg az előtt a húszéves taknyos katona előtt: professzor úr... — Attól a naptól kezdve a húszéves taknyos azt a rabtársat is szarházinak szólította... — Az ember úgy védekezzék, ahogy tud... Mikorra Vilém úr az utolsó mondatot is elénk tette az asztalra, éjfél lett, már nem érkezett több vendég. Azonban ezúttal se maradt velünk. Kiürült már a kávéház, a székeket, ahogy ez szokás, ég felé fordított lábakkal sorban az asztalokra rakta. Aztán odacsoszogott még hozzánk.
