Irodalmi Szemle, 1992
1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász
A Bányász Mi pedig másnap reggel hatkor már ott álltunk a rámpán, a rámpa mellett pedig az öreg vasúti teherkocsik végtelen sora. Káromkodtunk és az iránt érdeklődtünk, mennyi itt a kereset. Frantó a fülembe ordított valamit, de a gépek zajától nem hallottam, miről beszélt, csak sejtettem. Aztán megértettem, hogy egy számot mond, de azt hittem, nem jól hallok. — Azt mondtad, ezernyolcszáz? Frantó legyintet, kiment az öltözőbe, behozta az előző hónapi fizetési szalagját, s az orrom alá dugta: — Most már elhiszed, hogy háromezer-nyolcszáz volt? Ettől a hírtől vidámabb lettem. Aznap én kérdeztem Evzsent — Emlékszel-e, öreg? — A Rabszolgakereskedőre? Az első fizetésből simicipőt veszünk... A leghegyesebb orrút. — Én pedig majd elébe kerülök... — ...aztán „véletlenül” leejted a bugyellárisodat... És most itt áll előttünk a Rabszolgakereskedő. Itt áll, s már annyira felhalmozódott bennünk a bosszúvágy, hogy nem is gondolunk arra, most már végrehajthatnánk kettőnk réges-rég kimondott ítéletét. Később se jutott eszünkbe, amikor közvetlen közelünkben cipelte a zsákot. Inkább szánalmat éreztünk iránta, vagy talán még azt sem. Mert akkor, amikor megérkezett, már annyira eseménytelen volt az életünk, hogy a megérkezése okozta változást is szenzációnak tartottuk. A Bányász históriája is azzal kezdődött, hogy egy napon Evzsen már nem bírta tovább, az ágyam szélére ült, és jól megrázott. — Hé, fiú — ordított a fülembe —, bediliztél? — Miből gondolod? — Egy hete folyton a tűzfalat bámulod. — Nem a tűzfalat. Egyáltalán nem azt. És akkor Evzsennek megmutattam, kit figyelek. A Bányászt. A fiú először úgy nézett rám, mint akinek sürgősen elmegyógyintézeti beutalót kell szerezni. Később hahotázni kezdett, annyira, hogy a többiek is odafigyeltek ránk. Akkor még ősz volt, a kitartó esőzés ideje. Unatkoztam. A tűzfalat bámultam. A tűzfalat bámultam, s egy napon, alkonyaikor észrevettem, hogy a tűzfalra festett Bányász reggel óta megváltozott. Tehát él. Másnap — szabadnapos voltam — egész nap a Bányászt figyeltem. Észrevettem, hogy szinte óránként változik. Más volt reggel, amikor a legtöbb fényt kapta, és nem esett még az eső, más délelőtt, estére pedig morcos lett. Napnyugta után, amikor már csak a sötétebb foltok körvonalai látszottak, szinte félelmetesnek tűnt. Aznap valamennyiünk közül még csak én tudtam, hogy a Bányász él és állandóan változik. Voltak közöttünk néhányan, akik nyomban azután, hogy
