Irodalmi Szemle, 1992

1992/8 - KESZI TÓTH MIHÁLY: A Bányász

KESZI TÓTH MIHÁLY

Evzsen, aki zsákoló volt, akárcsak én, ilyenkor mindig így szólt hozzám:

— Emlékszel-e még, öreg, a Rabszolgakereskedőre?

Elég volt ez az egyetlen mondat, és mint eső előtt a hangyaboly lakói, nyüzsögni kezdtek bennem az emlékek. Kuszán, rendszertelenül, időrendet semmibe véve, évtizedeket átugorva réges-rég elfelejtett dolgok, emlékek jutottak eszembe. Volt úgy, hogy minden előzmény nélkül öregapámtól hallott meseepizódokra emlékeztem vissza, majd rögtön utána az egyetemi éveimből bukkant elő egy-egy réges-rég elfelejtett arc. Meg matematikai képletek a valamikor régen, még kisiskolás koromban tanultakból, emberek és utcák nevei és élmények tucatszámra.

— Emlékszel-e még, öreg, a Rabszolgakereskedőre?

Olyan volt Evzsennek ez a mondata, mint a varázsvessző a manipulátor kezében. Ha naponta tucatnyiszor hallottam, ugyanannyiszor kavarta fel bennem az emlékeket.

Inzsellér előadásra unszoló hívogatására Evzsen később már nem is felelt, csak sóhajtott és megkérdezte:

— Emlékszel-e még, öreg...?

Eleinte csak a tusolóban kérdezte ezt tőlem, később már lépten-nyomon.

Lényegében a Rabszolgakereskedő révén kerültünk mindketten Ostravá- ra. Zsákolónak a műtrágyagyárba.

Az üzemi tusoló nemcsak tusoló volt. A gyárban a társalgó, a kaszinó meg a klub szerepét is betöltötte. Az ember nyolcórás kulizás után itt válthatott első ízben nyugodtan értelmes szót a másikkal. Szirénabődüléskor mocskos ruhás emberekkel lett tele a gyárudvar, mindannyian a tusoló felé kullogtunk. Büdösek, pállottak, savanyú szagúak voltunk, égette bőrünket a vegyszer. Jenda, a fürdőhelyiség gondnoka, ha lehetett, becsukta az ablakokat, a gőz — különösen télidőben — mégis fehéren gomolygott ki a réseken.

Bentről vízcsobogás hallatszott, a vízsugár alatt a fiatalabbak közül némelyik gyönyörűségében el-elkurjantotta magát, mások bírókra keltek társaikkal. Zuhogás és meztelen testek puffanása keveredett ilyenkor az idősebbek csendes beszélgetésébe.

Néhanapján — ha én is hancúrozni kezdtem a többiekkel — Inzsellér rosszallóan csóválta a fejét.

— Kolléga úr, ön mégiscsak entellektüel. Középiskolai tanár. Ezt nem szabadna felednie...

Ha új ember érkezett közénk, egy ideig a szokottnál valamivel csendesebben folyt a fürdőzés. A meztelen — és még vadidegen — ember láttán a harsányak is szemérmesebbek lettek egy fokkal, az egyébként is higgadt vérmérsékletűek fjedig, ha lehet, még halkabbra fogták a szót, és az új embernek hátat fordítva szégyenlősen szappanozták ammóniától meggyötört bőrüket. Persze, másnapra már felengedtek a gátlások, a nyolcórás közös munka untig elég volt egymás megismerésére. Jelekből, mozdulatokból meg a gépek zakatolásában egymás fülébe ordított tőmondatokból is megtudtuk, ki miért és körülbelül honnan jött a szargyárba (ahogy mi,