Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - LIBRESSZÓ
A jel ben-létezés méltósága szinte realista-mód súlyos. Szerintem Johanides legjobb könyve ez. Elismerem, magyar fordítójának mindenki mást (főleg fiatalabb műfordítókat) el tudtam volna képzelni, csak Rácz Olivért nem. De lehet, hogy azért, mert számomra Rácz sajátos s nagyon pontosan meghatározható arcélű író. Nos, Johanides új regénye esetében be kell ismernem, hogy Rácz fordítói bravúrja semmiben sem marad el a szlovák író mesteri stíluskezelésétől. Legyen szó bár a szöveghűségről vagy a célnyelv sajátosságairól: Rácz kitűnő munkát végzett. Megértette Johanidest, azonosult a szövegével, s felhasználta a magyar nyelv kifejezési lehetőségeinek teljes regiszterét annak érdekében, hogy az utóbbi évek egyik legjobb szlovák prózai alkotása teljes szépségében és értékében felzengjen. Ezt a meglehetősen általános állításomat a példák és bizonyítékok tömegével támasztanám alá... (andruška, ford.: tőr) GRENDEL LAJOS Thészeusz és a fekete özvegy (Madách, 1991) Grendel Lajos, a modern próza mestere, új könyvében játszik az olvasójával. A regényt egy kiadó főszerkesztőjének címzett levél vezeti be, s ezzel a szerző először is azt a látszatot kelti, hogy a történet hiteles, másodszor: megteremti a játék szinte korlátlan lehetőségeit, s harmadszor: jelen művének a terét korábbi műveinek a teréhez köti. Ha ugyanis Grendel regényének elején egy olvasó (pontosabban: olvasónő) a levelében a szerző egyik korábbi művére hivatkozik (mert abban, úgymonnd, ő maga is érdekelt), akkor ez a levél olyan avigno- ni híd az író tegnapi és mai művei között, amelyen a szerző, szereplői és olvasói együtt táncolnak. S ez a tánc az irodalmi játéknak olyan magasiskolája, amelyet komolyan vehetünk, vagy nem veszünk komolyan, mindenesetre a szabályait el kell fogadnunk, mert csak akkor lehetünk részesei a műbe kódolt érdekes esztétikai-irodalmi élménynek. Grendel olyan emberekről szól, akik kiszolgálják a döntési hatalommal rendelkezőket. A történész esete, akinek egy helyi jelentőségű személyiség portréját kell megrajzolnia, önmagában is hord bizonyos pikantériát, a szerző azonban azzal, hogy az esetet bizonyos mitológiai síkba emeli, más jelentést is ad neki. Grendel, a próza nagy mágusa megengedheti magának a kiruccanást az antik időbe, megteheti a történészt Thészeusszá, s a „ fekete özvegyet” Ariadnévá, hogy így rámutasson az idő kor által determinált, mégis korok fölötti deformációjára. Ezt a „kizökkent időt” mindnyájan megéltük, csak nem vagyunk képesek mindnyájan férfiasan bevallani az élményeinket. Grendel „beismerő vallomása” tulajdonképpen abszurd metafora, aki ezt felismeri, az meg is érti, aki nem ismeri fel, annak úgyis hiába a szó... (andruška, ford.: tőr)
