Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Balogh Edgár: Történelmi hiedelmek láza (részlet a Keserű könyvből)

Történelmi hiedelmek láza

ki-ki nemzeti érzését, népben gyökerező sajátosságait és történelmi tudatát közös hazafiságba oltva. Ma? Egy kizárólagos nemzeti romantika hivatásossá tételével szó sincs többé a közös múltról, a haladás közös hagyományairól, de még a történelem tényei is homályba merültek, teljes elidegenedésben a román—magyar együttélés és a honi magyarság valóságától.

Amikor 1949-ben a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban sorra került az egyetemek és főiskolák rektorainak nyilvános politikai igazoltatása, Teofil Vescan egyetemi tanár megkérdezte a román egyetem rektorától, Constantin Daicoviciu régész professzortól, fenntartja-e még a polgári nacionalista tételt a dákoromán kontinuitásról? En nem tettem volna fel a kérdést, tiszteletben tartva minden tudós szakmai felfogását, de ha már a kérdés elhangzott, érdeklődéssel figyeltem a válalszt. Daicoviciu kifejtette, hogy egy régi tudományos feltételezésről van szó, de hasznos és termékeny munkahipotézisnek tekinthető, nem zárva ki azt a változatot, hogy legalább ’’genetikai értelemben”, szóval a leszármazás kereszteződései szerint sokféle keveredésen át beszélhessünk az egymást követő erdélyi népek rokonságáról... Ez így megnyugtató érvelésként hatott, s szívesen fényképeztettem le magam a rektor-társsal együtt egy dobokai ásatás alkalmából, ahol a román szakemberek ugyan a kontinuitás igazolását keresték, de árpádkori katolikus templomot és magyar érméket találtak, a legrégibb földvár-nyomok pedig az Alföldről és a Dunántúlról ismert típust mutatták. Semmiféle történelmi feltételezést sem lehet eleve elutasítani, s a dákoromán kontinuitás bizonyítása vagy elvetése kizárólag a történészek kutatásaira hárul. Tegyem hozzá: elsősorban a román történészek sajátos feladata. Ami azonban ezzel a ”munkahipotézis”-sel azóta történt, meghaladja a történelemkutatás szakmai kereteit. A kontinuitáselmélet a mai nemzetiségi kérdés megoldására is kiható türelmetlen államvallássá terebélyesedett, melynek elfogadása hazafias parancs, kérdésessé tétele pedig egyszerűen hazaárulás.

így a történelemnek ez a szférája már nem is olyan ártatlan szakmai ügy. Nemcsak nyelvi vagy fajtabéli eredetről van szó, hanem valamiféle államtörténeti folytonosságról, vagyis arról, hogy Burebista trák, illetve Decebal dák törzsszövetségétől a mai román szocialista államig több mint kétezer éves egyenesvonalú összefüggés van, s ezen belül erdély mindenkor ősi román terület, ország, államalakulat volt, mely magyar megszállás alá került, s csak 1867-től, az osztrák—magyar dualista monarchia keletkezésétől számíthatólag olvasztották be erőszakosan Magyarországba! E felfogás szerint a népvándorlás kora a rómaiak Daciából való kivonulása után egészen a magyarok betöréséig kisebb-nagyobb román fejedelemségek időszaka lett volna, majd Erdély mint vajdaság eredeti önállóságát őrizte meg, a fejedelemség kora pedig egyenesen román országiásnak számít, s ezt törli el az unió Magyarországgal, a magyarok és a bécsi császárság kiegyezése után. Mindebből következőleg a felfogás szerint az erdélyi magyarok csak hódítók, majd feudális elnyomók, akik a leigázott románoktól veszik át a kultúrát, kezdve a székely rovásírástól, amely nem más, mint ’’elrontott cirillika”, egészen a falvak, városok, megyék létrejöttéig. S ha ez így van, akkor nincs helye az erdélyi magyarság saját múltjára való emlékezésnek, hiszen az erdélyi magyar irodalom és művelődés e nézet alapján a Romániával való egyesülés előtt is mindenkor a román kulturális fejlődés függvénye volt.

Mi több: előbb a moldvai csángókról állították az immár hivatalosan fellépő nacionalisták, hogy tulajdonképpen előbb elmagyarosított, majd kiűzött erdélyi románok utódai, sőt most már újranyomozás folyik a székelyek állítólagos ’’román eredete” körül is.

Hogy mennyire elkalandozhat a dák-kutatás mint a románok őseinek kimutatása, azt egy román történésznek a brassói Kárpátén Rundschau hasábjain német fordításban is