Irodalmi Szemle, 1992

1992/7 - VERES JÁNOS: Jeanne D’Arc és a csillagok

Jeanne D’Arc és a csillagok

sanda ripőkök, Lohier magiszter hiába tesz óvást, hogy szabálytalan az eljárás módja. A vérbírák raja sajnálni nem tud, sallangos szavaik akár a varjak, csoda, hogy tüdővel, erővel győzik, mennyei sugallatról szajkóznak váltig, bűnjelnek tekintik a férfiruhám is. Egymásba folynak a kihallgatások, csoda, hogy nem bukom aléltan a kőre, katonák cipelnek cellámba vissza, oda és vissza, grádicsokon föl-le, a penészes fal is őket visszhangozza: Rontottad a hithű köznép fegyelmét! Romboltad az egyház tantételeit! Angyalok közt követeltél trónust magadnak! Lázadó, aki letér a szabott útról! — Miért hallgatnak a francia papok? Jót tettem velük, s most bizonyíthatnák, nem esküdtem másra, csak szépre, igazra; az inkvizítortól mindenki retteg, halált kér fejemre, mert ha élve maradnék, tovább terjedne eretnekségem. Megyek-jövök cellámba s vissza, míg később rám gördül a választás terhe: az egyház hajlandó keblére venni a megtért bárányt, ha beismeri bűnét — ha visszavonja szavát az égi jelekről, élve maradhat, de

— mindétig rabként. Csillagok, itt ülök ablakom sűrű rácsán, ti megértitek ingadozásom, mentségemül szolgál fiatalságom, s hogy félem a halált, mint minden ember. Aztán a tűzhalált választottam mégis: vég nélküli káröröm fullánkját tűrni, elvágva erdőtől, virágtól, fénytől, zárkasírboltba temettetni élve — szörnyűbb, mint kimúlni, biztosan tudva, jobb hívő vagyok, mint elítélőim; nagy lesz a gyász a Loire vidékén, de Károlyt és seregét megedzi a bánat. Csillagok, cirógassátok fénnyel orcám, a lánctartó oszlop, lám, máglyám cölöpje, hozzáköt a hóhér, talán már reggel, nem látom többé Domrémy rétjét, a Tündérfa alatt nem lenghet szoknyám, társnőim, akikkel együtt daloltunk, nem tesznek fejemre menyasszonyi mirtuszt. Én már a halál jegyese vagyok, papírból tákolják eretnek csákóm, rozoga kordé lesz az esküvői kocsim, röhögő zsoldosok sorfala a násznép, derekam, csípőm lángok ölelik, sápadt vagyok, egész életem csonk lett, küldetésemnek vége, a csivegő fecske sem menthet ki innen, mely egykor felvitt magával a légbe, hogy odafent röpködjön csapongó lelkem. Fekszem priccsemen, s megszólal egy csillag a rozsdás rácson: Ne bánkódj, ne sírj, odadásra jelölt ki a végzet, verítéked harmatától csillog a mező, egy pásztorfiú lesz utódod a harcban, testamentumod a szívébe van írva, enyészésed győztes újrateremtés, holtan is te leszel az íz a kenyérben, koronává ékesedik eretnek-csákód.

— O, csillagok, a piacon leég a máglya, a hamut és kormot eltakarítják, cifra nők s lovagok lepik el az utcát, s kürtszó és baldachin ünnepli az önkényt. Kicsiny csillag fénylik: — Johanna, hidd el, azon a téren, ahol megfúlsz a füsttől, földijeid, unokáid dalra fakadnak, ha eljönnek ide Domrémyből egyszer, s Károlyé lesz a felszabadult ország. A sötét cellában felülök a priccsen s fennhangon szólok a tengermély csöndben: Vigasztaló társak, mondjátok meg még, a diadalban nekem mi lehet a részem, ha az én kardom nélkül vívják ki mások? Kórusban felelik a csillagok halkan: — A te részed a legszebb — az áldozathozás.

(1977)