Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - RAIJA SIEKKINEN: A kis hazugság
RAIJA SIEKKINEN helyét. A konyha padlója recsegett, a falban duruzsolt a vízvezeték, a vécé tartálya sziszegett. Mindezt észlelte, de ugyanakkor észrevette, hogy sokszor nem is hallja a hangokat. Ezekben az utolsó napokban a macska kerülte őt, mégis mindig a közelében tartózkodott. Marja újból és újból találkozott mindentudó tekintetével. A költözködést a végsőkig halogatta, mintha arra várt volna, hogy a kilakoltatásról szóló végzést visszavonják. Nyugtalanul aludt, és amikor éjjel felébredt, az első ott töltött éjszakák elevenedtek meg az emlékezetében. Eszébe jutott, mennyire szerette volna, hogy amikor új lakásba költözik, hasonulni tudjon otthonához. Az épület egy park szélén állt ott, s nem hasonlított egyetlen más házhoz sem. Az ablaküveg külső felületén a szivárvány színeit látta, olyan volt, mint olaj a víz tükrén. A lefutó csatornákat és az ablakokat csipkebokor ágai fedték. A ház másik oromzatán torony állt, rombusz formájú törött ablakán ki- és berepültek a madarak. Marja ébren volt, hallgatta fentről a zajokat és a park fáinak a zúgását, s ezek a hangok itt a város közepén idegeneknek tűntek számára. Aztán kora hajnalban felébredtek a madarak a parkban. Az előző és a mostani élete között világos határvonal húzódott. Az élet a szép, százéves házban olyan volt, amilyennek lennie kellett. Amikor a múltjáról kezdett gondolkodni, önmagát idegennek képzelte, akinek cselekedetein elcsodálkozhatott. De az új kétszobás lakása emeletes házban lesz; ott csak a szomszédokat hallja majd, nem a ház, a fák és a madarak zaját. Amikor a macskát próbálta beleképzelni abba a házba és lakásba, mindig az a fehér porcelánmacska jutott eszébe, amelyet egy vénlány ablakában látott egyszer, piros selyemszalag volt a nyakán. Egy éjszaka felébredt, és maga mellett találta a macskát. Az ajtó nyitva maradt, a macska dorombolt, mint cicakorában. Marja kinyúlt, hogy megsimogassa, de még mielőtt megérintette volna, visszahúzta a kezét. A macska feléje nyújtogatta mancsát, gyöngéden veregette a takarót. Marja bokája előbújt a paplan alól, de a macska most nem esett neki. Nyújtózott, az asszony arcához akart simulni, de ő ijedten, mereven feküdt, meg se mert moccanni. A macska kölyökkorában éjszakánként rendszerint Marja takarója alatt aludt. Ő a vállán szokta hordani. Ha elveszett, zseblámpával kereste az udvaron, a pincében, a kövek között. Aztán megnőtt a
