Irodalmi Szemle, 1992
1992/7 - FRANTIŠEK MIKO: Stíluskereszteződés a barokk költészetben
Stíluskereszteződés a barokk költészetben emberiség egy része a történelem pozitív értékei szempontjából „leírható”. Az ilyen felfogásból ered a hiperbarokk ideológia emberellenes magatartása, s a függőség elvének e negatív pólusa a forrása a barokk pesszimizmusnak is. Ez a barokkban épp oly módon kényszerű jelenség, mint ahogy a megelőző korban az ember reneszánsz felszbadításának elkerülhetetlenül negatív kimenetelű következményei. A függőségnek a kényszer és az önkéntesség jegyében történő kialakításában a barokk hallgatólagos — az ember alávetettségét az abszolútnak biztosítandó — egyezménnyel, játékszabállyal élt. A barokk kifejezés két ellentétes forrású jelentéskörzetből merít. Elsősorban a kényszer expresszív eszközeit alkalmazza; jellemzője az erő, fenségesség, nagyság, kiterjedtség, nagyszerűség, pompa, hatáskeltés, díszítettség, színpadiasság, különösség, túlzás, szokatlanság, rikító jelleg; jellegzetes motívumköre az ünnepélyesség, a mennyország, isten, paloták és dísztermek felidézése, a lendületes mozgás, kellemes vagy riasztó erős érzéki benyomások, csodás események, csodatételek, pusztulás, a halál, a pokol, a sátán, a kárhozat és borzalom, kínzatás, szenvedés, kór, sebzés, undorodás, rútság. A szemléltetett eszköztár objektív jellegű. A másik pólust képviseli a barokk implicit sajátságaként, mint a kifejezésnek az említett kényszer által kiváltott válaszreakciója, a függőség szubjektív elfogadása: a meghatottság, felajzottság, pátosz, elragadtatás, eksztázis, látomás, azonosulás motívumköre1 , a szorongás, fájdalom, félelem, borzadás, gyötrődés, gyász, vigasz, sajnálat, szerénység, alázat, a‘ semmiség érzete, az egyszerűség, irgalom, megbocsátás és szeretet köre. Épp, amint kifejtettük, a barokk e törvényszerűen jelentkező kifejezéstartományát nagymértékben mellőzték, mivel a kifejezés objektív összetevője tág teret biztosított az öncélú szemléletnek. A két pólus kapcsolatát pedig nem mint a kölcsönös kiegészítés lényegi funkcióját értelmezték, hanem azt természetellenesnek és erőszakosnak minősítették. Főképpen a rikító jelleg, nagyítás, túlzás és színpadiasság tűnt nehezen egyeztethetőnek a barokk misztikával, alázattal, szeretettel, bár, amint követtük, a barokk esztétikájában a kifejezés mindkét régiója szerves egységbe olvad. A barokk kifejező struktúra objektív összetevőjét képviseli az irodalomban a szónoki operativitás-felhívás17, az epikai celekményesség, az epikai és a lírai leírás, a szubjektív összetevőt pedig a szónoki, lírai és epikai bölcselkedés, de legfőképpen a szónoki és a lírai vallomás. A két összetevő feltételezettségének tényéből, valamint abból, hogy a művészi ábrázolás vallásos tartalmakat jelenített meg, s hogy a vallásosság megkövetelte a többi társadalmi princípium alárendelődését, kényszerűen következik egyrésszt a vallásos és a művészi stílus, másrészt a művészi stíluson belül az epika és a líra viszonyában kialakuló szinkretizmus. S ezáltal értelmezhetővé válik egyfajta paradoxon. Az objektív részlegben ugyanis látszólag kifejezetten fölényben vannak az epikai jelleget szolgáló tényezők (mozgalmasság, csodás események, a pusztulás és
