Irodalmi Szemle, 1992

1992/7 - UTE RASSALOFF: Megbénult alkotóképesség

Megbénult alkotóképesség

bői, s a megtorlások is enyhébbek voltak, mint Prágában, a szlovák szakemberek ezreit is eltiltották hivatásuk gyakorlásától, megfosztva őket egyúttal a külföldre utazás lehetőségétől, Szlovákiában is egész családok voltak kitéve a hatóságok szüntelen zaklatásának, és az értelmiséget kitiltották a közéletből. Az országot súlyos károk érték, és a „tartós ideiglenesség nemzedékének” (Peter Zajac) traumája az egyén számára szinte elviselhetetlen volt. Ezt a traumát az írók, akik jobbára maguk is szenvedő alanyai voltak, mind ez ideig csupán groteszkül stilizált, önironikus látószögből voltak képesek megközelíteni. Ez a meghatározó trauma két alapvető következménnyel járt: rásütötte az írókra az identitásvesztésztés és alkotóképességük tömeges megbénulásának szégyenbélyegét.

Az irodalom, „a legkíméletesebb kábítószer” (Ján Litvák) a szlovák irodalom „tikkasztó napjaiban" (Dušan Mitana) igyekezett szükségmegoldásokat találni. A hivatalos cseh irodalomhoz képest azonban még így is gazdagon virágozhatott.

Csak kevés szerző húzódott be a föld alá, mint például a háború utáni szlovák próza talán legnagyobb alakja, Dominik Tatarka. Ezt a lexikonokból és tankönyvekből törölt, publikációs és utazási tilalommal megalázott, teljes elszigeteltségre ítélt és hivatalosan kiközösített írót az utána következő nemzedékek megkülönböztetett tisztelete övezi. 1989 tavaszán hunyt el, nem érhette meg tulajdon rehabilitációját.

Kevés író merte szemtől szemben bírálni a szlovák szocialista mindennapok fogyatékosságait: például Sloboda elszenvedőjük hiteles tanúságtételével, Bútora a szociológus tárgyilagos szakszerűségével. írásaik az elszalasztott lehetőségek krónikái. Johanides fölperzselőbb vagy inkább nyíltabban megsemmisítő krónikákat írt, Mitana pedig szélsőséges helyzeteket jelenített meg, melyekből hősei erőszakkal próbáltak kitörni, vagy melyekhez egy-egy életigenlőbb változatban emberi kapcsolatokat teremtve, egy megmásított értékrendben igyekeztek alkalmazkodni. Mitanánál a képtelenség lesz szokványos, és a képzelgés valóságos, mígnem a világ „szépséges paradoxonná” válik.

Voltak szerzők, mint Moravčík és Hevier, akik felgyülemlett alkotóenergiájukat nyelvi játékokban és calembourokban élték ki. Az olyan írók, mint Šikula és Dušek, az outsiderek, a kitaszítottak, a társadalom perifériáján tengődök világát vetítették elénk; az öregek, a nyomorékok és a gyermekek világát. Gyakran csupán a valóság egy szélsőségesen keskeny szeletét vették górcső alá, amelyet aztán annál élesebben nagyítottak föl, s amelyben egy új, meglehetősen szűk, ám épp ezért mindennemű külső beavatkozásnak ellenálló alkotóterületre leltek. Az olyanok, mint Jaroš, gyermekkoruk világába tévedtek vissza, azon az áron, hogy alkotó szellemüket a múltba vetítették.

Vagy elfordultak, mint Vášová, nemcsak a konkrét, eleven szlovák valóságtól, hanem még az antropmorfizmustól is, hogy megkérdőjelezzék