Irodalmi Szemle, 1992
1992/6 - BIBLIOTÉKA - Török Elemér: Árnyak és fények; Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt; B. Kovács István: Malac Julcsa (Gömöri népmesék)
BIBLIOTÉKA Urbán Sándor: Fölparcellázott égbolt Regényirodalmunk csenevészsége akkor válik a legnyilvánvalóbbá, ha kisebbségi társadalmunk múltjáról akarunk beszélni: hiányzanak hozzá azok a paradigma értékű, szimbólummá emelhető és beszédünkbe építhető helyzetek, képek, amelyeket más közösségekben és általában a modern mitológia, a regényirodalom termel. Kicsit leegyszerűsítve: hiányzik a felvidéki Ábel „rengetegének”, „városának” és „Amerikájának” a mítosza. Nincs víziónk például szűkebb történelmünk harmincas, negyvenes éveiről sem. Pontosabban a „rengetegről”, a faluról (Sellyei József néhány novellájának, Duba Gyula Vajúdó parasztvitágjának és regényeinek köszönhetően) még úgy ahogy felgomolyoghat bennünk valamiféle látomás, de a városról már csak pillanatfelvételeket, töredékes képeket őriz az emlékezetünk. (Grendel trilógiájában is csak kolorit a város, szín az idő látomásához.) Urbán Sándor a Fölparcellázott égbolt című regényben valószínűleg nem a felvidéki nagyváros mítoszát akarta megteremteni (Balla Kálmán utószava szerint a mű a szerző által „elszenvedett koncepciós per ábrázolásď), én mégis azokat a részeket érzem művében a legerősebbeknek, esztétikailag a legdúsabbaknak, ahol a harmincas, negyvenes, sőt ötvenes évek csehszlovákiaivá vedlett felvidéki nagyvárosát (felismerhetően és megnevezve is Pozsonyt) festi meg. Ezek a részek a realizmus megbízható eszközeivel megrajzolt, belülről (s nem a betelepülő vidéki szemével) láttatott, s adekvát eszközökkel (a polgáriét és a tudományos gondolkodás egzakt képanyagával) megelevenített tablók. Az éjjeli mulatók, lokálok, az amerikai nagykövetség épülete, a szlovák feliratok alól még elősejlő magyar feliratok, Mária Terézia szobrának maradványai a Károlyfalura vezető utat szegélyező bozótban — mind megannyi emlékezetes pillanatfelvétele ennek a tablónak. Nem lehet elvitatni a szerzőtől persze a „másként gondolkodást” sem, de a regény cselekménye épp ott tűnik a leginkább csináltnak, ahol ez a „másként gondolkodás” objektiválódik. Egyetlen példa: a főhős szökni készül nyugatra. Erre — mintha megrendelésre — levelet kap volt katonacimborájától, akivel annak idején már tervezgettek hasonló „csendes kitörést'. S a levélben ráadásul az áll, hogy „...a bátyám is írt' (mármint a katonacimbora Ausztráliában élő bátyja, akitől a szökni készülők feltehetően segítséget várnak). A szerző jóvoltából együtt van tehát minden a szökéshez, csak a leglényegesebb: a lélektani motiváció hiányzik. Mert miért is akar a Fölparcellázott égbolt főiskolás főhőse 1949-ben nyugatra szökni? Hisz „ha szerényen is, de megél[ van jó állása, különösebb hiányt semmiben sem érez”, s „bízvást számíthat rá, hogy ősszel folytathatja a főiskolai tanulmányait, melyeket a kényszerű katonáskodás miatt félbe kellett szakítania" (12.o.).
