Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Tamás Menyhért: HELYtelen (vers)
Újból és újból átfuj a sóhaj: szegény, csángált gyermek, hallga csak: temetett nyelven énekel, s milyen szépen sajog. Már-már becéz a foghegyes beszéd, utánad kérdez. De hisz’ IDEGENt nyirkol a ke ze, s üres, csupán szómélyi hazát hozott, nyomban csángáltatna vissza — ezer esztendeig találtál utat, menedékes bokrot, találj most is, vigyen, sodorjon az ár, rongyoljon a szél, a tél, a nyár, rongyoljon gerincig, míg csigolyát nem csillagzik a hátad! 9 Miután leltárba vetted, mit vesztettél, mindjét írd nyereségedre, mert amit tiédül neveztél nevén, tiédül reményű át az Időt, belőled szökken szárba emelhető fejünk, suhintható derekunk, belőled sebzik föl a kiszaggatott gyökér, a végig- énekelhetetlen ének: legfeljebb magamig foszthattok; pusztává tehettek, hallható kiáltással, ha kell, esztendők százáig vérzem e kigúnyolt nyelvet — bujdosóként jöttem, maradóként távozom... 10 Tudom: másodjára is termőre fordulsz, nyárvéget roskaszt vérszín-gyümölcsöd, magházra magház, nyűvetlen terülsz malomkő-asztalra, polcra, ízlelgethet ínséges nyelv, hersentő fog, ínyes mam- mogás, vízgyöngyében tenger sűrűdik, tükrös levegőég, héjától hőköl a kés, felsikolt kezdett s bevégzett születésed, zamata messzült emlék, félbeszakítható bánat, magját a Föld veszi tenyerébe, hogy halál-éltetőn viszontvesse fénnyel a Napot! 8
