Irodalmi Szemle, 1992

1992/6 - GRENDEL LAJOS: Az onirizmus tréfái — 2. (novella)

GRENDEL LAJOS

A fiatalasszony megértette nehéz helyzetét, s krokodilbőr kézitáskájából előhúzott egy macsetát.

— Szükséged lehet rá — mondta, és csókot lehelt Anti kipirult arcára. — Most visszamegyek a Vico filmjébe, és ott várok rád.

Anti taxiba vágta magát, hogy egyenesen a repülőtérre hajtson. Ám egyszer csak megpillantotta Sylvia Simonová tanárnőt. Éppen a főposta épületéből lépett ki. A tanárnő megöregedett, amióta Anti utoljára látta őt. Akkor, 1970-ben , a főiskolai vészbíróság vörös posztóval borított asztala mögött elnökölt. De az a héja tekintete a régi volt. Anti kiugrott a kocsiból, és megragadta az asszony csuklóját.

— Elbasztad az életemet — hörögte —, te nyomorult vén szipirtyó!

Sylvia Simonová tanárnő vergődött és kapálódzott Anti szorító markában.

— Én nem tudni, mit mond — sipítozta. — Nem érteni beszéd. Hozni nekem tolmács, vagy engedni járni egyedül.

— És most mihez kezdjek? Már öreg vagyok.

— Nem érteni! Nem érteni! — hajtogatta makacsul a megátalkodott vénasszony.

— Docens lehetnék a főiskolán. Ehelyett vízcsapokkal üzletelek. Tönkretettetek!

— Elengedni tessék! És menni innen oda! — nyöszörögte Sylvia Simonová.

— Hát jó — bólintott Anti. — Mehetsz, de előbb leszúrlak.

Előkapta a macsetát az aktatáskájából, és lendületes mozdulattal az asszony felé szúrt. Ám a tanárnő abban a pillanatban levegővé vált, mintha sohasem lett volna ott. Anti még kétszer szúrt, de újra csak a ködbe. Akkor a taxisofőr hangját hallotta meg a háta mögül.

— Mit hadonászik, uram?

Anti megfordult, a kezére pillantott, és azt látta, hogy nincs is macseta a kezében. A taxisofőr furcsán nézett rá, és mások is megálltak bámészkodni. Anti elszégyellte magát.

— wa mi iesz? Megyünk a reptérre vagy nem? — kéidcZic ô türelmetlen taxis.

Anti egy névjegyet nyomott kezébe.

— Vigyen haza. Itt a címem.