Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - DUBA GYULA: Halál hajnalban (regényrészlet)
DUBA GYULA rombolóbb találatok között a sok apró, meztelen folt géppisztolysorozatokra utalt. A késő középkori templomtorony megcsúfolt, himlőhelyes arcra emlékeztetett. Látványa — s az előbb látott sír — annyira ellentétben állt az ismert és megszokott utcaképpel, mintha valami tévedésre utalna. A siető emberek pedig semmi jelét nem mutatták, hogy valami megfoghatatlan dolog történt a városukkal. A változások egyetlen, s ez is éppen csak észrevehető jele, hogy a járókelők közt több a katona, mint egyébként, időnként pedig karszalagos munkásőrök tűntek fel a tömegben. Látszólag minden a régi és mégis más, de ennek a másságnak a lényege elrejtőzik, nem mutatja magát, számukra megfoghatatlan. Csak a jelek utalnak rá. Nagy barna ajtójukat, kulccsal Mária nyitotta ki. — Csoda, hogy nem törték fel — mondta —, itt minden megtörténhetett! Újságok fehér papírja tolakodott ki a postaládából. Ki hinné, a sajtó megjelenik! A leredőnyözött szobákban bútorillat és meleg por terjengett, nehéz áporodott szag a félhomályban, Atagyarmatán kánikulában az elsőházban ilyen súlyos és langyos az időtlenség. Mária felengedte a rolókat, kitárta az ablakokat. A félhomály eltűnt, a szobák arca felderült, a dolgozóba harsány erővel és vakító fénnyel betört egy széles napsugár. Ragyogó csóvájában milliónyi apró porszem és könnyed, játékos pelyhecske, szöszöcske táncolt. Mária kihajolt az ablakon, de azonnal visszahúzódott és halkan felkiáltott. — Itt vannak. Gál sietve hozzálépett és mellé állt, megérezte a hangján, hogy Mária fél. Alant az utca mélységében gumikerekű, páncélozott jármű gördült, acélsisakos katonák ültek benne, fejüket felszegve, feszült figyelemmel nézték a házakat, kutatták az emeleti ablakokakat. Kezükben a kalasnyikov géppisztolyok a balkonokra és ablakokra szegeződtek. — Járőröznek — mondta rekedten Gál —, fenntartják a rendet. — De hát... itt rend van! — Ne nézz ki ... — figyelmeztette ijedt hangon Mária —, kérlek, gyere innen! Becsukom az ablakokat. — Majd én... — Gál István elvonta őket az ablaktól, egy pillanatra maga is kitekintett, majd szó nélkül becsukta mindkét szárnyát. Gál Máriát nézte. Az asszony szemében félelem volt, de még valami más is. Bizonytalan számonkérés fényét látta megvillanni Mária szemében, mintha azt gondolná, de még vár és nem mondja ki: mi történik itt? Mi a véleményed, mit szólsz ehhez? Te is tehetsz róla, tudnod kell! Egyedül Gyermek-Kisgál volt elégedett és nyugodt. Körbejárta a szobákat és egy apró dallamot dúdolt Kisbencéről, aki a kemencébe bújt.
