Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - DUBA GYULA: Halál hajnalban (regényrészlet)
DUBA GYULA Halál hajnalban (részlet egy készülő regényből) Alig tettek két tucat lépést, amikor megtalálták az első halottat. A betonút szélén feküdt, természetellenesen kicsavarodott testhelyzetben, feje az árokba lógott és a szürkületben is látták, hogy arca merő vér. — Uramisten! — suttogta Gál. — Pane bože... — kiáltott Tušinsky úr — ezt az embert megölték! Gál abban a pillanatban úgy érezte, hogy meglátta a teljes egyedüllét és a tökéletes magány állapotát, a halálba dermedt ember kiszolgáltatottságát. A kicsavarodottságában tragikusan megalázott emberi test látványa végtelen és végzetes tehetetlenségről árulkodott. A végső kiszolgáltatottság erejével hatott Gálra, és minden mást feledtetett vele. (Általában a szépen elrendezett, nyugodtan méltóságos halottak látványához szoktunk, feldíszített, mozdulatlan testek a koporsóban!) Nem vette észre a körülötte rohanó ködöket, Tušinsky úrról is alig vett tudomást, mintha megszakadt volna a valóságérzékelése, Gál abban a pillanatban a tudatában önmaga felé fordult és elveszett saját mélységeiben. A világ számára megszűnt létezni. Feloldódott és eltűnt valami végtelen időtlenségben. Olyan volt ez, mint az önkívület, melyben a tudat mégis jelen van, soha nem érzékelt módon, transzcendens törvényei szerint. Nem bírt mozdulni, nem volt képes egyetlen szót kiejteni. A halálos döbbenet tehetetlensége néhány másodpercig tarthatott, s mintha közben évek s talán történelmi korszakok teltek volna el. Amikor egyszerre — és nagyon rövid idő múlva, az időtlenség súlya és állapota nem tarthat sokáig, mert megnyomorítaná, agyonlapítaná az embert! — váratlanul felszabadult és láthatókká, valósakká váltak számára a külső környezet képei, Tušinsky urat látta maga előtt, az ismeretlen munkás holtteste előtt térdelt és fülét annak mellére szorítva hallgatta a szívverését. — Ez meghalt... zomrel ... — ezt és így mondta akkor tompa hangon Tušinsky úr. — Az nem lehet... — válaszolta gyorsan Gál, talán a tagadás változtat a tényeken —, hiszen kiáltott, hallottuk mindketten. Az előbb, alig fél perce még kiáltott, tehát élt! Hát hogyan lehetne halott? — Dehogy kiáltott... Nyögött... — Az adott helyzetben ennek semmi értelme nem volt, a suta ellenvélemény Tušinsky úr teljes tehetetlenségéről és fejvesztettségéről árulkodott. — Te mondtad, hogy nyögött, miért állítod hát, hogy kiáltott?! — Nem tudom — válaszolta Gál.
