Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - KOVÁCS F. ALADÁR: Svábok (regényrészlet)

KOVÁCS F. ALADÁR

A falu legvégén, Szent Flórián szobra alatt ázottan álldogált Seppl, s boldogan vihogott. Ilyen szívélyesen még soha nem mosolyogtak rá s nem integettek neki a besenfeldiek.

A bagolyvárból csak a török leselkedett a szekerek után, melyek egykori birtokai, Magyarország irányában indultak el.

Eltelt egynéhány év Eszti és Mari furcsa reggeli ébredése óta. Alsókeszin már nemcsak egy kémény füstölt, hanem vagy nyolc. Az utcák sem voltak süketek és námák: gyerekricsaj szálldosott a levegőben libagágogással keverve. Eszti két maszatos, örökké éhes fiókája haramiáskodott a ház előtt, a harmadik — leányka — még a csecsén csámcsogott ugyan, de fogzott már. Mari pedig két szöszke, ijedt szemű kislánykának fonogatta a haját reggelente. Ami most a szíve alatt rúgkapálózott, a rúgásokból ítélve fiú lehetett...

Az úgy volt, hogy annak idején Finn is és Da Ponté is visszamentek Budára, s kikérték az obsitot. Meg is kapták a hátralevő zsolddal együtt, sőt még olyan írást is szereztek, hogy ők szabad telepesek ezentúl Alsókeszin, Zichy Péter birtokain.

A lányok ezalatt mint jegybéli mátkák várták őket. Nem csalatkoztak, mert nem voltak csapodárok. Da Ponté lován hátul még egy fekete csuhás pápista pap is fogódzkodott, mikor jöttek.

Mindegy volt a lányoknak, pápista, nem pápista, csak adj össze, aztán mehetsz. Eszti az olasszal megmaradt ángyikája házában — a kertben már kereszt is állt a közös síron — Mari és a finn pedig elfoglalták a szomszéd tanyát, mely semmivel sem volt rosszabb, csak nem volt faragott kacskaringókkal cicomázott homlokzata. Mindkét új család évekre be volt biztosítva, mert azért meg nem állották, hogy körül ne szaglásszák a többi üres házat, s ahol valami ehetőt vagy használni valót találtak, azt mind magukhoz hordták. Meg kell hagyni, hogy amelyik házban enyésző halottat is találtak, megadták neki a végtisztességet: gödröt a kertjében, fái alatt, melyeket valamikor maga ültetett és gondozott.

Aztán elmentek anyjukat is meglátogatni Pátyra, aki már siratta őket, hogy valahol csúfos halállal haltak. Férjük előtt ülve, lovon érkeztek. Volt ott nagy összefutás, annál is inkább, mert minap ténfergett haza a pogány rabságból a kovács is, néhány pátyi társával. Álló hétig tartott a mesélgetés. Ötször is előszedte a belgrádi börtönből való szökésének históriáját.

— Hatvanhárman kötöttük fel egyszerre az útilaput, azt sem tudták a törökök, melyikünk után fussanak. így aztán egyet sem fogtak. Leüttették volna bizony a fejünket! — nevetett, hogy csak úgy remegett a viszontagságoktól behorpadt hasa.

— Sok pátyi maradt még a börtönben, ha azóta fel nem kopott az álluk.