Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - RÁKOS PÉTER: Bemutatjuk Vladimír Kovács-Farskýt (tanulmány)

Bemutatjuk Vladimír Kovács-Farskýt

de ezenkívül irodalmi értékét is vizsgálni kellene, mert a kiadóktól kapott elutasító vagy elhárító válaszok, jóllehet esztétikai szempontokra (is) hivatkoznak, leplezetlenül politikai indíttatásúak: a mű „nem felel meg azoknak az igényeknek, melyeket kulturális forradalmunk célkitűzései az új szocialista irodalommal szemben támasztanak" (1959), „a regény nem alakít ki a svábok kitelepítését történelmileg és politikailag is indokoltnak elfogadható álláspontot” (1962). Nem volna természetesen méltányos ezekért a döntésekért a kiadókat, illetve a kiadói szempontot megfogalmazó lektorokat okolni; voltaképpen az igazat írták, s mai szemmel nézve fényes elégtételt szolgáltattak a szerzőnek, ki valóban nem azonosult lélekben a kulturális forradalom hivatalból meghatározott célkitűzéseivel, s főleg: végképp nem állt szándékában a svábok kitelepítését történelmileg és politikailag igazolni. Illusztrálni, ábrázolni, magyarázni, fájlalni — e szavak bármelyike jobban ideillenék.

Ami azonban magát a témát illeti, az bizony kényes volt és kényes maradt mindmáig, de az idő jót tett neki, akár a bornak. Megteremtette ami akkor hiányzott: a történeti távlatot és megújította a téma időszerűségét, elevenbe vágón nemcsak magyar-német, hanem cseh-szlovák-német és elvi vonatkozásban is. S ami nem kevésbé fontos, ledöntötte a tilalomfákat: most már szabad ezekről a dolgokról beszélni és írni. De vajon szabadon szahad-e szólanunk? Ha nem szükséges is ma már — vagy ma még? — tekintettel lennünk az államhatalomra, van itt egyéb tekintet bőven, a soknál is több: közvéleményre, nemzeti érzékenységre, alaptalan s nem alaptalan félelmekre, anyagi megfontolásokra, jogi kacifántokra — aki ma veszi kézbe Farský regényét, olvasói viszonyulásába, értékítéleteibe éppúgy belejátszik a múltból hozott vagy örökölt determináltsága, mint annak előtte. Ez persze minden olvasóra és minden olvasmányra mindig is érvényes; itt talán csak fokozottan az.

Amikor Vladimír Kovács-Farský belefogott budakörnyéki krónikájának a megírásába — s erre csak magából a szövegből következtethetünk, tudni aligha tudhatja bárki is — éppúgy nem mellőzhette az említett szempontokat, mint a szabadlábra helyezése utáni években vagy ma a ránkszabadult szabadság érájában. A taktikázás és adagolás nem mindig külső kényszer, gyakran belső bizonytalanság kérdése. Látnia kellett a náci rendszer iszonyatos bűneit, a kitelepítések alapvető igazságtalanságát, s amit elsősorban látott: a minden értelmetlen ütésre értelmetlen visszaütéssel válaszoló történelem szomorú értelmetlenségét. Olvassa ám bárki fejére a bibliát: az író szava nem lehet úgy, úgy, nem nem. Igyekezett becsületesen magáévá tenni a hivatalos érvelésből annyit, amennyit még maga is el tudott fogadni; az üldözöttek felháborodásából és kétségbeeséséből, riadt tanácstalanságából mindazt, amit maga is jogosultnak érzett. A nem mindenütt egyenletes, egyöntetű ábrázolásmód, melyet erre a célra kikevert, ezt a szövevényes mondandót hivatott szolgálni. Ma is volnának