Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - KULCSÁR FERENC: Imádságok X. (esszé)

KULCSÁR FERENC

szabadsága, s az én szellemi ősöm, Don Quijote (meg)maradásainak szabadsága között; mi több, nincs különbség Marcus Aurelius közös világállama és annak szabad polgárai, továbbá Petőfi világszabadsága, a demokrácia szabad világa és Isten szabadsága között sem. Mindig a minőség: a szabadság és a szeretetet fog minősége dönteni.

S azt is tudom, hogy pár órás beszélgetés után elég pontosan értenénk egymást. Mármint azt, hogy a dinamika akarata és a kibillent idő visszaállításának akarása az egymásra találó ellentét egysége. Hogy te, Faustom, és én, Hamlet, kétféle boldogságkereső testvér vagyunk: Egy testnek a vérei.

Üdvözlettel

Hamlet.

Utóirat

Nevem leírása pillanatában elöntött a déja vu; mintha valaha, az idők mélyén már elmondtam volna neked ezeket, ha más szavakkal is, kedves Faustom. S ez azt sugallja, hogy ha voltunk — leszünk is: menekülőben; te menekülőben a nyugtalanság nélküli boldogság-BÓL, én menekülőben a nyugtalanság nélküli boldogság-BA. Úton vagyunk. És micsoda úton! A másság egyazon útján.

Ezért: minden a miénk. Kivéve az ítéletet.

Novella. Ajkakat csókolgat az, aki igaz beszédeket felel.

A megtisztított Szó. Ki lehet-e, ki kell-e mondani a hazát? És ha igen, melyiket? Azt-e, amely bennünk lüktet, avagy azt, amely kívülünk lélegzik, a magasban? Esetleg egy továbbit, amely beburkol, mint magzatot az anyaméh, s amelyet vajúdás és vérverejték árán napvilágra hoz a képzelet — egyénenként más és más módon?

Hány hazája van — lehet egy embernek?

És: mi a haza?

Az-e, ami tegnap volt, az-e, amilyennek ma mutatja arcát, vagy az, amelyik holnap lesz? Esetleg holnapután?

„Még" nem tudom? „Már” nem tudom? „Mindig” tudom?

Nem is olyan régen kétségbeesetten próbáltam megvallani magamnak, mi a haza. Kétségbeesetten, két okból; egyrészt, mert nem engedett magához, vagyis minden emberi és etikai jóra süket maradt, másrészt szükségét éreztem egyfajta oltalomnak, egy olyan Létezőnek, akire sírva ráborulhatok, s akinek nem kell percenként megköszönnöm, hogy levegőt vehetek. S ez a megtalált haza — akkor — az anyanyelvem volt, a Nyelv, az Ige — a teremtés és teremtődés láthatatlan, ám mindenütt jelenlévő vérvonala: a kötelék Anyához, Léthez, Istenhez. A legvégső haza.