Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - KULCSÁR FERENC: Imádságok X. (esszé)
KULCSÁR FERENC beszédünk: szívünk, az élet Forrása annál több édeset, s annál kevesebb keserűt csepegtet majd. Az igazak világossága vígassággal ég, s jó értelem ád kedvességet és felfelé vivő utat. Ez a jó értelem a tiszta beszédre való törekvés, annak világossága bennünk, aki egykor a karácsonyi jászolban feküdt. Törekedjünk hát megismerni benne magunkat. Hiszen az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet, hogy termővé legyen: ételünkké és italunkká — esendőségünk megbocsátó, megtartó, egyetemes szeretetévé. Ezért mondom, hogy tisztán beszélj, teljes önátadással, akárha egy angyal szólana veled. Igen: valid be életed. Mert ha az Atya legnagyobb ajándéka számunkra a Fiú, akkor a Fiú legnagyobb ajándéka éppen ez: az élet bevallásának ajándéka. Novella. Aki megőrzi száját és nyelvét, megtartja életét a nyomorúságtól. Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige! Kedves Faust. Nem bántódtam meg heves kiigazításaidon, miszerint — mivel minden ember fenség — én, Hamlet, sérteném benned ezen fenség sérthetetlenségét. Igaz, nem indokoltad meg, miként jutottál arra, hogy fenségem csorbítja fenségedet, mégis, elfogadom, ha így érzed, mert tiszteletben tartom érzéseidet. Mi több, boldog vagyok, hogy őszinte voltál velem, hiszen végtelenül fontos nekem minden minősítés olyan fenség részéről, akit mi nőségre-képesnek ítélek. E lélek-süket anti-világban, mely mozdonyként, füstöt okádva „előre” megy, hogy belebukjon gőgös anti-ge- nezisébe, lerombolni és eltaposni készen azt a másikat, azt a tengerzően szépet, szóval ebben a semmi titkát ragyogtató mértéktelenségben kincs minden lélek-megszólítás ember és ember között. Csak hát... A világszínpad, ez az embernek szentelt gyönyörű tér, egyre inkább a bohózat, pontosabban a véres bohózat színterévé válik, ahol egyre többen jutnak hét ideig való baromi oktatlanságra. Igen, kedves Faustom, túl sok a vér, túl sok az éhezés, túl sok a fenség-mocskolás, túl sok a vesztőhely ahhoz, hogy ne gondoljunk remegve a négy világtáj óriás keresztjére, melyen immár nem a megváltott teremtés lélegzik, hanem a szennyes és revesedő anti-genezis farizeusi fülledtségben „ragyogó” magánya. Valóban, minden ember fenség — és most még csak ne is nyissuk ki a nyelv metafizikájának a zsilipjét, hogy ráérezzünk a fenség jelentésének ránk zúduló transzcendentális titkára, szépségére és igazságára —, én is így hiszem. Ki is fejtem neked, mit értek alatta, hogy megértsd, az én fenségem voltaképpen miért nem sértheti a te fenségedet. Először is: a te impressziód
