Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - HIZSNYAN GÉZA: Vágyaink színháza (kritika)

HIZSNYAN GÉZA

Vágyaink színháza

Beke Sándor 1990-es Az esőcsináló-rendezése mérföldkövet jelentett az önálló Thália Színház történetében. Két év bizonytalankodása, általában sikertelen (sőt súlyos kudarcokkal járó) keresgetése után most újabb, meghatározó jelentőségű esemény fűződik a Thália egykori alapítójának és első vezetőjének nevéhez. Tennessee Williams: A vágy villamosa c. darabjának színrevitelével színház született. Színház a szó művészi és legnemesebb értelmében; olyan produkció, mely kiáll minden összehasonlítást, melynek értékeit — megkockáztatom: színháztörténeti jelentőségét — senki nem vonhatja kétségbe.

Az esőcsinálónak és A vágy villamosának a darabok szintjén is vannak jelentős, szorosan összefüggő közös vonásai és eltérései. Az esőcsináló jól megírt mestermunka, melynek az a veszélye, hogy ha túl komolyan veszik, hazug pátoszba fullad az előadás. Ezt a veszélyt Bekének sikerült 2 évvel ezelőtt elkerülnie, s létrehoznia egy jó, szórakoztató, de mondandójában inkább csak figyelmeztetést, mint jelentős alapigazságot hordozó előadást. A vágy villamosa ezzel szemben valódi dráma s Kassán megrázó, felkavaró erejű és megdöbbentően „aktuális” előadás részesei lehettünk. Igaz, Willi- ams-et is sok vád érte, melyek szerint műveiből hiányoznak az igazi mélységek, melodramatikus „sikerdarabokat’’ írt stb. A vágy villamosa — véleményem szerint legsikerültebb darabja — is gyakran került támadások kereszttüzébe. Bár az Elia Kazan rendezte bemutató óriási sikert aratott és Williams Pulitzer-díjat kapott, otthon erkölcstelenséggel, és „kloakában turkálással" vádolták. Tájainkon eleinte „osztályszempontú” kifogások merültek föl (a proletariátust képviselő Stanley nem lehet „negatív figura” a polgári-arisztokrata Blanche-sal szemben). Ezen érvelés megmosolyogtató blődsége szót sem érdemelne, ha később nem csapott volna át — természetesen nem a „hivatalos kultúrpolitika jóvoltából” — az ellenkezőjébe, valamiféle „rendszerkritikába” az „uralkodó proletariátussal” szemben. Közben állandóan szóltak a hangok kommercionalizmusról és melodrámáról, az előadások pedig egyre hamisabbak, egyre félresiklottabbak lettek. Mindehhez persze szegény jó Williams úrnak vajmi kevés köze volt. Az

1984-es kaposvári előadás (r. Ács János) megkísérelte lehántani a darabról ezeket a sallangokat; ebből egy érdekes értelmezésű, szinte dokumentumdrámai egyszerűségű előadás született. Ács kerülve minden magyarázatot és állásfoglalást, két világ ütközését vitte színre, így azonban elhalványultak az alakokat mozgató lélektani motivációk, s ismét az a látszat keletkezett, hogy nem igazán jelentős drámával van dolgunk. A vágy villamosát Szikora