Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)

Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről

szerepet osztott rá a történelem, mert adott esetben az is lényeges lehet, hogy ki milyen szerepet fogad el tőle és melyik pillanatban. Végtére is, ha jobban belegondolok, a naplómban is azok vannak többen, akiket a legnagyobb rosszakarattal sem utalhatnék abba a bizonyos, Rácz Olivér által emlegetett boszorkánykonyhába, mivel éppen hogy ők voltak az ezekben a politikai-hatalmi vegykonyhákban kitervelt mesterkedéseknek, cselszövéseknek a célpontjai, áldozatai. Éppen hogy ők voltak azok, akikre vonatkozóan Koncsol László a szovjet elhárítás Csehszlovákiában dolgozó „embereinek működési vezérfonalául szolgált utasítások” között ugyancsak talált egy pontot, mely a „veszélyessé, szellemi és erkölcsi vezetőkké válható emberek felőrlését, semlegesítését, félreállítását és szolgálatkész figurákkal való cseréjét” írta elő „a megszállva tartott országokban, a nemzetiségek közösségeiben is, nemcsak a többségi népek között”. A naplómban néven nevezettek nagy többsége végül is az 1989/1990-es rendszerváltás indukátora és főszereplője, mozgatórugója lett. Éppen ezért, ha most, rendszerváltás után Rácz Olivér sérelmesnek érzi, hogy naplómban (és a rendszerváltást indukálok tudatában) az előző rendszer „szolgálatkész figurái” között kapott helyet — magunk között nagyon sokan csak a nemes egyszerűséggel „ötök bandájának” titulált csehszlovákiai magyar főemberek (Rácz, Sárkány, Klimits, Petrik, Strasszer — a sajnos nem is annyira képzeletbeli csehszlovákiai magyar Normalizátor FC díszes csatársora, ötösfogata!) társaságában emlegettük —, s ha egyik-másik konkrét esetben valóban ártatlanul (?) került is közéjük, erről legkevésbé azok tehetnek (beleértve magamat is), akiket naplóm a vele (velük) ellenkező oldalon sorol fel. Annál is inkább, mivel ha annyira kényelmetlennek (bántónak, sértőnek stb.) érezte volna Rácz Olivér ezt a szerepet már „akkoriban” is, senki nem tehetett volna többet ellene, mint éppen ő. Elég lett volna például, ha — sokakhoz hasonlóan — nem lép be a sorba, vagy ha — ugyancsak mint annyian mások — időben kilép onnan, ha nyíltan és egyértelműen elhatárolja magát ettől-attól, de hát az idő tájt mintha nem lett volna olyan kényes a becsületére, mint — visszamenőleg is — mostanában.

A sasok és a legyek

És még valamit.

Jóllehet Rácz Olivér mostani válaszában, magát sasnak érezvén, finnyásan utasítja vissza a legyeket, a nyolcvanas évek „hatalmasai” a legtöbb esetben meglehetősen kicsinyes, sőt kisszerű alakok voltak, akik a kis dolgokkal rendszerint szívesebben elbíbelődtek, mint a tisztségükből adódóan rájuk bízott nagyokkal, mivelhogy azokhoz általában nemigen értettek. Ami arról jutott eszembe, hogy bár Rácz Olivértől eltérően soha nem voltam jó latinos (sőt, semmilyen latinos nem voltam), annyit azonban már akkoriban is tudtam, hogy ő aligha tartozhat az Aquila non capit muscas...-ban emlegetett nagyok közé. Ám ha mégis, sas létére bizony legyekkel is