Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - DUBA GYULA: Halál hajnalban (regényrészlet)
DUBA GYULA klarinétek rikoltoztak, fájdalmasan morogtak a szaxafonok, és gyors zongorafutamok borzolták idegeiket, érzékeiket vad dobpergés borzongatta meg. A messzi tengerek és távoli nagyvárosok hívását közvetítő zene, az újszerű egzotikus világ buja csábítása varázslatosan vette körül plzeňi kalandokról és imádnivaló nőkről ábrándozó Bárót és a dévaj pózban mellette heverésző látomást, a rettenetes Szidóniát. A döbbenetes, félig valós, félig képzeletbeli látvány Gálban olyan bánatos élménnyé egyesült, hogy keserűségében majdnem felkiáltott; kergesd el, Báró, űzd el magadtól Szidóniát! — Hej bába riba! — idézte meg rikkantva lelkesedésében Rudi-Báró a divatos slágert, Betkát láthatóan elfeledve — klasszul elegáns, belemenős jampik leszünk Plzeňben, ne habozz, Gál! Mint tudományos kutató a Nobel-díjat hozó felfedezésre, úgy gondolt Rudi a jampecségre, ott távol, nyugaton. Csodatévő Szidónia sokáig köztük maradt, a messzi amerikai városból, New Orleansból való néger dalok elnyújtott, figyelmeztetően kiáltó melódiái mámorítóan kavarogtak körülöttük. Gál a félig éber, félig álomszerű bódulatban, a felelőtlen öncsalás gyászos és mégis jóleső révületében hűséget fogadott a Bárónak, biztosította őt ragyogó tervei nagyszerűségéről és messzemenő támogatását ígérte. Becsületszavára megfogadta, hogy nagystílű jampec lesz vele Plzeň városában! Átadta magát a Báró képzelődésének és nem vette tudomásul, hogy mindez önámítás. Minél lelkesebben ecsetelte Rudi a fényes jövőt, Gál annál mélyebbnek érezte a magányt, mely ridegen és szinte tapinthatón kerülveszi, bensőjében ül, mint valami súlyos bálvány, majd felette kavarog és örvényként elnyeli. A barakkszobán nőtt a félhomály, s vele Gál magányérzete. Úgy érezte, mély kútból néz a magasba, magányos örvényének a széléről Tušinsky úr és Csettentő Lojzi bámulnak le hozzá a mélybe, kiáltva megszólítják, s ő nem bír válaszolni, néma nyelvére nem jönnek idegen szavak, csak suta, érthetetlen dadogás. A magasban, az örvény szélén nők is láthatók, Betka és Agnesa s mellettük sejtelmes árnyalatként csadatévő Szidónia. Aztán távoli, elmosódó sejtésként, nagy, anyásan meleg idomaival Bogyó Julis. Valahol nagyon magasan, szinte a végtelenség érzékelhető szélén, inkább csak látomásosan, mint látható és felismertető valóságként Varga Irmus, ujjain érzi a bőre melegét. Nemrégen — alig két éve — s mintha az örökkévalóság kezdetén vitték Baranyába, eltávozott az életéből. Kietlen, nehéz tavasz készülődött, ridegebb és szelesebb, mint a Garam mentén. A téli havak és fagyok védekeztek, keményen birkóztak az enyhüléssel. A nyugati lapály felett nyirkos ködök úsztak, és napokra eltakarták előlük a láthatárt. Az északkeleti hegyekből pedig goromba hullámokban zúdultak alá a makacskodó tél metsző szelei, minden nap rideg és színtelen volt a világ. A nappalok kezdete egyre beljebb fészkelődött az éjszakába, minden éjszaka után egy parányi időszelettel korábban hajnalodott, mégsem látták még reggelente a kelő napot. A reggeli
